01. Paranoia

Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet. Szerintem ez nem lett túlságosan jó. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Jó olvasást! 

01. Paranoia

Amikor kinyitotta a szemét egyből barack színű mennyezetet látta meg. Mindig is kedvelte ezt a színt, megfelelően lányos volt, megnyugtató, ugyanakkor nem olyan giccses, mint a rózsaszín. Bár ő olyan volt, mint a többi kislány errefelé, ő szerette azt képzelni, hogy valamiben más. Tulajdonképpen sosem volt kívülálló, de igazán népszerű sem. Ha rangsorolni kéne, ő a középmezőnyben végezné. Nem is zavarta, hogy ez így van. Barátai mindig voltak, az iskolával konkrétabb baja nem volt, és a szülei – szerinte – gusztustalan tevékenységeinek hála, gazdagságban nőhetett fel.

Annak ellenére, hogy a magániskolában senki sem tartozott a nélkülözők közé, sokszor megkapta az olyan megjegyzéseket, amikben az anyagi helyzetüket gúnyolták. Sosem vágott fel vele, mert nem tartotta nagydolognak. Megszokta már, és mivel sosem volt olyan helyen, ahol megláthatta volna a szegényebbeket, nem is igazán tudta milyen az. Sokszor gondolkodott már ezen, de eddig sosem tudta pontosan elképzelni milyen az. Tudta, hogy szerencsés, − mert azért hallott már azokról, akiknek borzasztó sorsuk van, − de azt nem, hogy mennyire.

Ugyanakkor az is eszébe jutott már, hogy a szülei milyen módon keresik a kenyerüket. Az apja több klubot is sikeresen működtetett, ahová New York nagykutyái, de inkább az ő örököseik jártak szórakozni, ezen felül pletykalapot működtetett, ami szintén elég jól menő üzlet volt. Az anyja nevén könyvkiadó van, kisebb butikok és éttermek, amelyek pusztán a család szórakoztatását segítették elő. De vajon ezek mind törvényesek? Mármint mindent előírásszerűen, minden szabályt betartva csinálnak, vagy a könyveléseknél vannak bizonyos eltérések, mint ahogy már olyan sok cégnél is?

Lola sóhajtott és felült. Az ágy úgy süppedt be alatta, mintha el akarná nyelni, minden mozdulattal egyre lejjebb került. A szoba gyönyörű volt, elegáns és fiatalos, pont a lány ízlésének megfelelő. A bútorok tükrözték a lány korát és stílusát. Minden párnázott volt, de egyszerű, a kényelem is főszempont volt. A kerek ágyat halvány fátyol keretezte, a széles ablakon betört a napfény, elárasztva az egész helyiséget.

Odament, aztán kitárta, majd kimászott rajta. Az erkélyének volt ajtaja is, de azt annyira nem szeretet használni. A korlátra támaszkodott és a hatalmas kertet kezdte nézni. A virágokat úgy ültették, hogy magasról nézve egy képet alkossanak, a fákat formára nyírták. Minden rendezett volt, tiszta és szép, de mégis nyomasztó. Pontosan és precízen voltak gondozva, ami idegesítette Lolát. Szeretett volna egy kis vadságot vinni bele, de az apja ragaszkodott ehhez, ugyanis így akart felvágni a többi gazdag ember előtt a Park Ave-n.

A feketére festett kapu előtt sötét ruhás emberek álltak. Annak ellenére, hogy nyár volt hosszú nadrágot és bőrdzsekit viseltek, ezek pedig rettentő kényelmetlenek lehettek. Ácsorogtak ott egy darabig, olykor fel-felpillantottak, majd úgy döntöttek elmennek. Lola nagyon furcsállta, főleg mert indultak útnak, ami errefelé nem volt túlságosan gyakori, tekintve a fényes és márkás autók tömkelegét.

Visszamászott, majd felöltözött. Fekete szoknyát vett fel, amelyet egészen a derekáig húzott. Felül szoros volt, alul viszont sokkal bővebb, a térdéig ért. Ebbe beletűrte a fehér hosszú ujjú, csipkés felsőjét és egy piros cipővel dobta fel a szerelést. Elégedetten nézett végig magán, na, nem az alakja vagy az arca láttán, hanem az elegáns, de mégis lányos összeállítást megpillantva.

Innen reggelizni indult. A konyhához egy széles lépcsőn kellett lemenni, − amely több emeletre elvitt – majd a nappalin és az ebédlőn keresztül be egy tolóajtón. Modern eszközökkel felszerelt konyha volt, fekete-fehér bútorokkal.  Rosa már kitette a pultra a finom ételeket: rántottát, szendvicseket és zabpelyhet. Lola rá mosolygott. A kedves, kerek arc viszonozta a gesztust, a nagy barna szemek szeretettől csillogtak. Mindig is ő volt az, aki valóban vigyázott rá. Óvodába nem járt, ezért az előkészítő osztályba félve lépett be. Neki hatalmas dolog volt, hogy ennyi ember között kell lennie, elviselnie őket. Elkényeztetett lányként viselkedett, ez való igaz, de Rosa igyekezett jó útra terelni. A kettejük kapcsolata szoros volt, néha Lola – bármilyen lelkiismeret-furdalást okozott is neki – úgy érezte jobban kötődik hozzá, mint a szüleihez. Tudta, hogy nem helyes ezt érezni, és amikor ez az eszébe jutott, meggyőzte magát, hogy csak azért, mert Rosa idősebb, és sokkal nagyobb az esélye az ő elvesztésének, mint a szüleiének.

Hazudott magának, mindig ezt tette. Akárhányszor a szülei és közötte lévő kapcsolatról születtek gondolatok a fejében, mindig azt szajkózta magában, hogy ők igenis szeretik egymást, csak nincsenek sülve-főve együtt, ami nem is olyan nagy probléma, tekintve, hogy sok kamasz mennyit panaszkodik az őseik ragaszkodása miatt. Vele ez sosem történhetett meg, ugyanis a legtöbb pubertás kori problémáját Rosával beszélte meg. A cseléd – aki kiérdemelte volna a nevelőnői fizetést is – türelmesen hallgatta az olyan ostobaságokat – legalábbis ő mindig így nevezte őket –, mint az apróságokért való idegeskedés. Ilyen volt például a pattanások kezelése, a megfelelő arckrémek hiánya, valamint a magas sarkú cipők által okozott fájdalomról való panaszkodás is. Bár ezek nem nagyon jellemezték Lolát, azért néha előfordultak. 

Amikor ezek szóba kerültek, ő csak figyelte, ahogy Lola beszél. Nem szerette félbeszakítani a lányt, mert élvezte a lelkesedését, még ha ez nem is volt túl pozitív irányú. A szőke lány igazán nagy szenvedéllyel tudott beszélni akármiről. Sokszor aggodalmaskodott olyan apróságok miatt, és eközben egyre jobban belelovalta magát a dolgokba, végül minden más eszébe jutott. Egy idő után felettébb fárasztó volt az a sok dolog, amit Rosa nem is igazán értett, de hagyta, hogy kiöntse a szívét, hiszen ő is tudta, ez milyen fontos az emberek számára. A végén persze próbált tanácsot adni – általában az eredeti problémára vonatkozóan – és sosem felejtette el oda-biggyeszteni azt a némileg dorgáló mondatot, amely így hangzik:

 – Az én időmben bezzeg nem voltak ilyen dolgok, mégis meg tudtunk élni! – Persze Lola is tudta, hogy a nő nem olyan idős még, hogy például a háborús időkről mesélhessen, de azért a hatvanadik életéve körül járt. Lola ilyenkor csak együtt érzően bólintott, majd másfelé terelte a szót. Elkezdett enni, miközben Rosa a tegnap estéről kérdezte.

 – Mesélj csak, Lolita! Biztos volt valami érdekes! – nógatta. Tényleg kíváncsi volt, hiszen ő még távolról sem láthatja azt az épületet. Hallott már róla eleget, sőt még az interneten is látott képeket róla, ugyanis Lola egyszer olyan fontos feladatot kapott az anyjától, hogy neki kellett elintéznie az egyik üzleti parti helyszínét. Élőben viszont teljesen más lehet, és bár még szavakban is nehéz átadni a hangulatot, amely egy olyan fényes estélyen uralkodott, de mégis jólesett újra és újra hallani, ha nem is ugyanazt, de a hasonló beszámolókat.

 – Rosa, mondtam, hogy elviszlek oda! Csak mondd, hogy mikor alkalmas neked, és én majd kitalálok valamit! – ajánlotta már nem először Lola. Tudta, hogy tényleg jó szívvel ajánlja, de ő erre is mindig csak egyet felelt.

 – Nem való az a hely nekem, édesem! Hogy nézne ki, hogy egy magamfajta cseléd egy olyan gyönyörű helyre megy! Különben is annyi dolgom van! Az hiányzik még nekem, hogy Mrs. Tucker  a fejemre olvassa, hogy nem végzem a munkámat! – Lola bólintott, de Rosa biztosra vette, hogy ez nem azt jelenti, többet nem fogja felajánlani ezt, hanem, hogy egyelőre le van zárva a téma.

 – Tegnap este megint a szökőkútnál időztem – kezdi a beszámolót. Lola nem igazán érti, hogy egy ilyen unalmas ünnepély, hogy érdekelhet bárkit is, de Rosa viselkedéséből gyakran azt szűrte le, hogy számára minden, ami az ő életükkel jár, különleges. Ő ebben nőtt fel, ezeket a körülményeket szokta meg, de neki ez az egész új. Így is gyakran csodálkozott azon, hogy a nő milyen felvilágosult, mennyire otthon van a különböző technikai dolgokban, és hogy egészen nyitottan áll a fejlődő világhoz. – Keveset voltam bent, így nem igazán tudom, hogy mi történt. Számomra még az sem világos, hogy miért is adták ezt a partit, de mindegy. Viszont nagyon szépek voltak a díszek, és az éjszaka is meglepően csillagos volt. – Elég szűkszavúan mesélt, ezért a rövid mondandó után azt tanácsolta Rosának, hogy próbálja megtudakolni Anntől. Rosa ismét legyint-tett.

  – A nővéred, meg ne sértselek kincsem, nem túl kedves személy, vagy csak engem nem kedvel. – Mindketten tudták, hogy Lola nem szereti annyira Annt, hogy Rosával veszekedni kezdjen. A lány valóban udvariatlanul viselkedett vele, még akkor is, ha a legtöbben nem velük egyenrangúként bánnak az alkalmazottakkal, néhányakat még emberszámba sem vesznek.

 – Alec viszont szeret történeteket mesélni, és tudod, hogy milyen szépen tud…

 – Mit tudok olyan szépen? – vágott a szavába a fiú. Alec általában mosolygós típus, de most elég fáradtnak látszott. – Jó reggelt!

 – Szia! Rosa a tegnap esti partiról kérdezett. Gondoltam te majd mesélsz neki, sokkal szebben beszélsz, mint én.

 – Persze, majd később. Előbb reggelizek. – Rosa hatalmas mosollyal jutalmazta őt, majd visszatért a konyhai teendőihez. Kávét töltött az ifiúrnak, ahogy neveznie kellett Alecet, és egy pohár narancslevet tett Lola elé. – Egyébként tegnap hová tűntél? – kérdezte. A húgához hasonlóan ő sem volt oda az ilyen partikért, de mivel apja neki szánja a cég vezetését, szinte kötelező részt vennie az ilyen eseményeken. Mindenféle üzleti dologról beszélgettek, az apja különböző jó tanácsokkal látta el őt a jövőre nézve. Addig Lola ki tudja merre kószált. Alec sem hitte, hogy rajta kívül bárki hiányolta volna a húgát. Néha ő is meg akart lógni, de sajnos neki esélye sem volt erre.

 – Kint voltam levegőzni – felelte Lola. Alec bólintott. Sejtette, hogy nem maradt bent, ugyanis nem kedvelte az ottani környezetet. Ahogy ő mondta mindig, a hazugságok és intrikák már beleivódtak az egyébként nagyon szépen tapétázott falakba. Ezen mindig elmosolyodott, kissé mulatságosnak tartotta, hogy Lola ilyen negatívan állt az üzleti világhoz.

 Miután mindketten befejezték az evést és a társalgást is, Alec ott maradt, hogy Rosával folytassa az előző estéről való beszélgetést, míg Lola felment a szobájába. Az asztala mellett már elő volt készítve egy táska, amelyben a táncruháját tartotta. Felvette a vállára, majd köszönés nélkül kilépett az ajtón. Aki éppen a házban tartózkodott, az mind tudta, hogy minden csütörtökön órája van.

Szeretett Alec-kel beszélgetni, főleg olyan dolgokról, amikről egyetértettek. Most viszont nem volt kedve ehhez, inkább előbb indult el az órájára. Végigsétált a murvás úton, amely egyenesen a kapuhoz vezette. Innen kiérve elindult a tiszta utcán. Egyetlen autó sem parkolt a járda mellett. Részben azért, mert New Yorkban nincs sok értelme saját autót használni, részben pedig azért, mert azok, akik ezen a környéken laktak, és elengedhetetlennek tartották a személy gépkocsit, azoknak szolgálatára állt a mélygarázs, ami szinte minden lakóháznál előfordult errefelé.

A sarkon bekanyarodva felerősödött, azaz érzése, ami eddig benne motoszkált. Úgy érezte, hogy figyelik. Mintha tekintetek szegeződnének rá. Nem akart hátranézni, nem feltétlenül a félelem miatt, inkább azért, mert nem akart furcsának tűnni. Igaz, kevés járókelő volt körülötte, de az autók ablakaiból kileső utasok még megláthatják. Félve emelte fel a kezét, hogy leintsen egy taxit, majd szemügyre véve a sofőrt, beszállt. A férfi ugyan nem nyújtott szívderítő látványt, a lány mégsem gondolta róla, hogy bármit árthat neki. Bemondta a címet, ahová készült, majd vett néhány mély lélegzetet.

Nem követ senki és semmi! – nyugtatta magát a fejében. Te is olyan lettél, mint a többi buzi amerikai… – Beharapta az ajkát, hogy ne nevessen. A kedvenc zenekara a Green Day jutott eszébe, ugyanis az ő egyik felkapott számukban énekelték ezt. Nem sikerült lehiggadnia, de egy kevés időre elterelte a figyelmét az érzésről.

Kiszállt az autóból, majd a szokatlanul kicsi épület felé vette az irányt. Persze csak a New York-i méretekhez viszonyítva volt apró, ugyanis legalább ötemeletes volt. Eredetileg lakóháznak indult, de a telek nem volt elég ahhoz, hogy megfelelő arányokkal rendelkező panelt hozhassanak létre, így az építkezést abbahagyták. Néhány év múlva került egy Henry Hammel nevű alakhoz, aki némi tatarozás, és szépítés után tánciskolát alapított. Az órák általában esti időpontokban történtek, de nyáron gyakorta adtak plusz órákat a lelkes kuncsaftoknak, és azok is ilyen tájban edzettek, akik különböző versenyekre készültek. Több korosztályt tanítottak, hét éves kortól lehetett beiratkozni, a felső határ pedig gyakorlatilag korlátlan volt. Nem csak egy fajta táncot lehetett tanulni, a hip-hoptól kezdve, a salsán át, a keringőig mindent okítottak.

Lola még gyermekkorában figyelt fel erre a művészetre vagy sportra – ahogy tetszik –, és azonnal megkérte a szüleit, hogy ő is részt vehessen ilyen órákon. A versenytánc tetszett neki a legjobban, és igazán tehetségesnek bizonyult benne. Azóta rendszeresen edz, és a partnerével több ifjúsági versenyen részt vettek már. Erőfeszítései nem voltak mindig kifizetődőek – általában a dobogós helyezést sem érték el –, de nem is ezt tartotta a legfontosabbnak.

Amikor beért az épületbe, látta, hogy a partnere – bizonyos Robert – még nem érkezett meg, ezért ráérősen kezdett el öltözködni. Egy ideje a bécsi keringőt gyakorolták, ahogy aznapra is azt tervezték. A ruhája már meg volt rendelve, de még elég messze voltak attól, hogy fellépjenek. Tréningnadrágba és egy topba öltözött át, ezekben kényelmesen mozoghatott, nem esett nehezére nagyobb lépéseket tenni, vagy elegáns, de bonyolult testhelyzeteket felvenni. Nemsokára Robert is megérkezett, ő már edzőruhába.

Bemelegítettek, majd zene nélkül kezdték el próbálni. Robert a lány derekára tette a kezét, a másikkal pedig átfogta a tenyerét. Bár a fiú – aki mindössze egy évvel volt idősebb nála – egészen helyes volt, Lolából semmilyen érzést nem váltott ki az érintése. Olykor ugyan elmerengett azon, milyen volna másképp tekinteni rá, ha ők esetleg… Persze ez nem csak azért nem lehetséges, mert egyikőjük sem nézett a másikra potenciális társként, hanem mert nem lett volna szerencsés, ha ők ketten összejöttek volna, hiszen a kettejük kapcsolata kihatott volna a táncra is.

Lola Robert vállára tette a kezét, miközben ügyelt arra, hogy fent tartsa a könyökét. Másik kezével meg-markolta a partneréjét. Fejét elfordította, majd megvárta, míg Robert egy apró lökéssel jelzi a tánc kezdetét. Számolni kezdett magában: egy, két, há’, négy, egy két, há’, négy… Először csak helyben csinálták a lépéseket, majd forogni kezdtek, végül egy kört írtak le. Vagyis ez volt a terv, de Robert még a kör kezdete előtt leállt.

 – Hagyd, hogy én vezessek! – parancsolta. Lola mindig is csodálta amiatt a tulajdonsága miatt, hogy halkan, szinte suttogva is képes erélyesen utasításokat kiadni, amelyeket véghez is visznek. Bólintott, majd újra elkezdték. A lába azonban nem várta meg, hogy a másiké megmozduljon, hanem hátralépett.

 – Bocs – mondta. Nem értette, hogy hirtelen miért nem sikerül neki a dolog, hiszen eddig sosem akarta átvenni az irányítást. Biztos csak nagyon szétszórt. De mitől volna az? Csak most jött rá, hogy még mindig nem tűnt el azaz érzése, miszerint figyelik. Bár elég lámpalázas típus volt, egy idő után már nem tartotta olyan rettenetesnek a mások előtti szereplést. Ez viszont más volt. Ha színpadon állt, tudta kikkel áll szemben, kik a zsűrik és, hogy mit akarnak, de most azt sem tudta, valóban utána leskelődnek, nemhogy ennek az okát!

 – Próbáljuk meg zenével, talán úgy jobban sikerül – ajánlotta fel Robert egy újabb sikertelen próbálkozás után. Ismét bólintott. Hamarosan a klasszikus Kék Duna keringő szólalt meg. Most mellőzték az afféle formaságokat, amelyeket a versenyen körítésként használtak, azaz a meghajlást. Beálltak, majd a tökéletes másodpercben elindultak. Egy ideig rendben voltak a lépések, Lola elengedte magát a férfi karjaiban, de nem hagyta, hogy elkalandozzon. Végigsiklottak a termen, és egy felettébb nehéz emelésen is túl voltak már, mikor megpillantotta magát a tükörben. Sosem volt elégedett a külsejével, de most még nagyobb rosszallással figyelte magát.

A haját a feje tetejére fogta, de így is látszott, hogy milyen vékony szálú és élettelen. Az arca ovális volt, és kiugró járomcsontját akár vonzónak is mondhatták volna, amitől valahogy karakteresebbé vált volna a tekintete, ő csak soványabbnak látta magát. Nem volt szép, legalábbis a szó szorosabb értelmében nem volt az. Senki sem nevezte csúnyának, mert nem is szolgált rá, hiszen ő csak átlagos volt. Az ajkai túlságosan keskenyek voltak, a szemei pedig túl nagyok, ezek csak még tovább fokozták az arca beteges fényét.

Kecsesen mozgott, de a teste egyáltalán nem számított a csinos kategóriába. Alacsony volt, de még ahhoz képest is nagyon vékony. A lábai olyanok voltak, mint a faágak, a karjai sem voltak vastagabbak, az ujjai pedig furcsán hosszúak. Sokan irigyelnék az alakját, főleg azért, mert neki sosem voltak gondjai a plusz kilókkal. Nőies alakja egyáltalán nem látszott azokban a ruhákban, amelyeket hordott,  mellei pedig gyakorlatilag nem voltak.

 Elborzadva nézte az aggodalmaskodó arcot, miközben automatikusan lépdelt. Eszébe sem jutott, hogy emiatt elronthatja. Aztán a tükörben meglátta a résnyire nyitott ajtót. Egy pillanatra leblokkolt, megfagyott a vér az ereiben. Farkasszemet nézett valakivel, aki azon nyomban el is tűnt. A lábaik összeakadtak, és a földre estek.

Lola nem hallotta Robert szitkozódását és szemrehányásait, tekintetét az ajtóra szegezte. Felkelt, aztán az ajtóhoz futott, és keresni kezdte az alakot, akit meglátott. Senki sem volt a folyosón. Pislogott párat, összevonta a szemöldökét. Nem értette mi történt, hiszen ő biztos benne, hogy valaki ott állt. Látta. Biztos ő figyelte. Nyugalom, Lola, nyugalom – próbálta lenyugtatni hevesen dobogó szívét. – Az égvilágon semmisem történt! Nem figyel senki, nem követ senki…

Hiába mondogatta magában ezeket a szavakat, hiába tudta, hogy semmi értelme sincs az üldözési mániájának, valahogy nem tudta elhinni. Végül rájött, hogy csak a gondnok, vagy egy másik szorgalmas táncos lehetett az, és nem leskelődött utána senki, csak a képzelete játszik vele.

 – Ez meg mi a jó franc volt? – kérdezte Robert, mikor visszament. Lola el is felejtkezett arról, hogy mennyire hülyén viselkedett.  Szörnyen bosszantó lehetett, és nem csak partnerét, de saját magát is idegesítet-te, azzal, hogy ilyen ügyetlenül gyakorolt.

További két órát töltött még a teremben, ahol Robert egyre jobban feldühödött. Lola teljesen leizzadt, és elfáradt, alig várta, hogy hazamehessen, másrészről viszont sokkal jobban érezte magát.

A modern építésű házak óriásként magasodtak Damien fölé. Arcán megvetés ült, ahogy figyelte a drága ruhákba öltözött, magukat – feltehetőleg – felsőbbrendűnek képzelő embereket. A fa – amelyen már jó ideje pihent – a járda szélén, egy kör alakú mélyedésbe volt beágyazva. Igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy kilásson a sárguló levelek közül.

Az egyik vastag ágon üldögélt, egyik lábát felhúzta a mellkasához, ezen átvette a jobb karját, a másikat pedig a levegőben lógatta. Senki sem vette észre, hogy ott van. Ezen a környéken nem sok kisgyerek foglalkozik olyan butaságokkal, mint a fára mászás, így az sem túl gyakori látvány, hogy valaki a fán tölti az idejét.

Nemsokára megpillantotta a lányt, aki sietős léptekkel haladt a sarok felé. Lerítt róla, hogy idevalósi, a mozgása, a tekintete, mind-mind arról árulkodott, hogy ő egy az itt élő, gazdag csitrik közül. Meglepően alacsony volt, a haja egyszerű, szőke. Első ránézésre semmi különlegeset sem fedezett fel benne, sőt, nézhetett ő akárhányszor rá, akkor is csak egy átlagos kinézetű, már-már kórosan vékony lánynak látta, aki mit sem törődve mások szorult helyzetével, éli világát a legnagyobb gazdagságban.

Damien nem ismerte, de tudta, hogy ilyen. Mind ilyenek. Beképzeltek, önzőek és érzéketlenek azokkal szemben, akik nincsenek annyira eleresztve, mint ők. Nála már csak egy rosszabb van, azok pedig a szép és gazdag lányok, akiknek van is mire felvágniuk. Idegesítő.

Megvárta, míg pár méterre kerül a fától, majd lemászott, és megpróbált nem feltűnően viselkedni. Eljátszott a gondolattal, hogy felszegett állal, lenéző tekintettel fog elindulni, miközben mit sem törődik azzal, hogy bármelyik pillanatban eleshet, de végül úgy döntött, ezt kihagyja, csak felhívná magára a figyelmet. Hangtalanul lépkedett előre. A lány befordult a sarkon, Damien pedig egy pillanatra elvesztette a nyomát, de hamarosan újra meglátta a vékony alakot. Habozva nyújtotta fel a kezét, majd beszállt egy taxiba. Damien ugyanígy tett, majd kénytelen volt azzal az utasítással ellátni a sofőrt, hogy kövesse az előzőt.

Amikor meglátta a kocsi ablakából a tánciskolát szinte önkéntelenül kezdte forgatni a szemét. Nem számított arra, hogy bármi eredeti hobbival rendelkezik a lány, de hogy éppen táncra jár… Ennél már csak az volna a sablonosabb, ha plázázni járna, bár hosszú még a nap. Megvárta, míg a lány eltűnik az épület ajtaja mögött, majd kifizette a taxist, aztán bement ő is.

Tulajdonképpen jól táncolt, habár rengeteget bakizott közben. A mozdulatai valahogy nőiesek voltak, bár ő maga nem. A tartása tökéletes volt, de még így is látszott rajta, hogy mennyire görcsös. A partnere eleinte unott arccal nézett a lányra, a későbbiekben pedig növekvő idegességgel szemlélte. Damien könnyen elhitte volna, ha azt mondják, a lány mindent megtesz annak érdekében, hogy behálózza a fiút, de nem hagyta figyelmen kívül, milyen távolságtartóak egymással. A testük hiába volt közel, látszott rajtuk, hogy valahol másutt járnak.

A terem falai tükörrel voltak borítva, ebbe bámult bele a lány is. Borzalmasan nézett ki, és nyilván ezt ő is észrevette, mert bosszús képpel vizsgálgatta saját magát. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, mire Damien azonnal eltűnt. Még hallotta, ahogy a lány a padlón ér földet, és ahogy feltápászkodik, majd az ajtóhoz fut, de ő akkor már egy másik terembe húzódott.

Kétsége sem volt afelől, hogy tudja, vagy legalábbis sejti, hogy figyelik, de nem is az volt a célja, hogy ezt titokban tartsa. Azt kell tennie, amit mondtak neki, még akkor is, ha ez egyáltalán nem tetszik neki. Az épület körül járkált, nézelődve, gondolkodva, mikor a lány kilépett. Az arca vörös volt, a haja furcsán göndörödött – nyilván az izzadság miatt nedvesedett be, majd száradt meg így.

Utána ment, miközben, azon bosszankodott, hogy a mai napon már második alkalommal kell pénzt kiadni egy útért. Szívesen követte volna gyalog is, de akkor könnyebben vesztette volna szem elől, amit nem engedhetett meg magának. Bármennyire rühellt is azokon az utcákon járkálni, és nézni, milyen jól megy másoknak, megtette.

Az egész napját a lány megfigyelésére szentelte, még ha nem is önszántából. Szinte tétlenül ütötte el az időt, beszélgetett, olvasgatott, olykor a fülébe dugta a fülhallgatót. Mások bezzeg ilyenkor dolgoznak, legyenek akárhány évesek. A nyári – vagy bármilyen más – munka persze nem ismert errefelé, főleg az ilyen lányok körében. Maga a szoba akkora volt, mint az ő nappalija, a fürdőjét nem is említve!

Már besötétedett, mikor hazaindult. A lány régen lefeküdt aludni, nem látta értelmét figyelni az egyenletesen szuszogó lányt. Megkönnyebbült, mikor kiért a Park Avenue-ról, de még utoljára visszanézett a magas, elegáns épületekre. Nem látta, mi történik a falak mögött, de azt igen, hogy élnek ott. Az anyagi gondok annyiból állnak, hogy kevesebb, vagy netán olcsóbb ruhákat kell venniük, vagy mellőzniük kell a hajóutakat. Pazarló népek… – gondolta magában, majd a Central Parkot nagy ívben megkerülve hazament.