Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet. Szerintem ez nem lett túlságosan jó. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Jó olvasást!
01. Paranoia
Amikor
kinyitotta a szemét egyből barack színű mennyezetet látta meg. Mindig is
kedvelte ezt a színt, megfelelően lányos volt, megnyugtató, ugyanakkor nem
olyan giccses, mint a rózsaszín. Bár ő olyan volt, mint a többi
kislány errefelé, ő szerette azt képzelni, hogy valamiben más. Tulajdonképpen
sosem volt kívülálló, de igazán népszerű sem. Ha rangsorolni kéne, ő a
középmezőnyben végezné. Nem is zavarta, hogy ez így van. Barátai mindig voltak,
az iskolával konkrétabb baja nem volt, és a szülei – szerinte – gusztustalan
tevékenységeinek hála, gazdagságban nőhetett fel.
Annak
ellenére, hogy a magániskolában senki sem tartozott a nélkülözők közé, sokszor
megkapta az olyan megjegyzéseket, amikben az anyagi helyzetüket gúnyolták.
Sosem vágott fel vele, mert nem tartotta nagydolognak. Megszokta már, és mivel
sosem volt olyan helyen, ahol megláthatta volna a szegényebbeket, nem is igazán
tudta milyen az. Sokszor gondolkodott már ezen, de eddig sosem tudta pontosan
elképzelni milyen az. Tudta, hogy szerencsés, − mert azért hallott már azokról,
akiknek borzasztó sorsuk van, − de azt nem, hogy mennyire.
Ugyanakkor
az is eszébe jutott már, hogy a szülei milyen módon keresik a kenyerüket. Az
apja több klubot is sikeresen működtetett, ahová New York nagykutyái, de inkább
az ő örököseik jártak szórakozni, ezen felül pletykalapot működtetett, ami
szintén elég jól menő üzlet volt. Az anyja nevén könyvkiadó van, kisebb butikok
és éttermek, amelyek pusztán a család szórakoztatását segítették elő. De vajon
ezek mind törvényesek? Mármint mindent előírásszerűen, minden szabályt betartva
csinálnak, vagy a könyveléseknél vannak bizonyos eltérések, mint ahogy már
olyan sok cégnél is?
Lola
sóhajtott és felült. Az ágy úgy süppedt be alatta, mintha el akarná nyelni,
minden mozdulattal egyre lejjebb került. A szoba gyönyörű volt, elegáns és
fiatalos, pont a lány ízlésének megfelelő. A bútorok tükrözték a lány korát és stílusát. Minden párnázott volt, de egyszerű, a
kényelem is főszempont volt. A kerek ágyat halvány fátyol keretezte, a széles
ablakon betört a napfény, elárasztva az egész helyiséget.
Odament, aztán kitárta, majd kimászott rajta. Az erkélyének volt ajtaja is,
de azt annyira nem szeretet használni. A korlátra támaszkodott és a hatalmas
kertet kezdte nézni. A virágokat úgy ültették, hogy magasról nézve egy képet
alkossanak, a fákat formára nyírták. Minden rendezett volt, tiszta és szép, de
mégis nyomasztó. Pontosan és precízen voltak gondozva, ami idegesítette Lolát.
Szeretett volna egy kis vadságot vinni bele, de az apja ragaszkodott ehhez,
ugyanis így akart felvágni a többi gazdag ember előtt a Park Ave-n.
A
feketére festett kapu előtt sötét ruhás emberek álltak. Annak ellenére, hogy
nyár volt hosszú nadrágot és bőrdzsekit viseltek, ezek pedig rettentő
kényelmetlenek lehettek. Ácsorogtak ott egy darabig, olykor
fel-felpillantottak, majd úgy döntöttek elmennek. Lola nagyon furcsállta, főleg
mert indultak útnak, ami errefelé nem volt túlságosan gyakori, tekintve a
fényes és márkás autók tömkelegét.
Visszamászott,
majd felöltözött. Fekete szoknyát vett fel, amelyet egészen a derekáig húzott.
Felül szoros volt, alul viszont sokkal bővebb, a térdéig ért. Ebbe beletűrte a
fehér hosszú ujjú, csipkés felsőjét és egy piros cipővel dobta fel a szerelést.
Elégedetten nézett végig magán, na, nem az alakja vagy az arca láttán, hanem az
elegáns, de mégis lányos összeállítást megpillantva.
Innen
reggelizni indult. A konyhához egy széles lépcsőn kellett lemenni, − amely több
emeletre elvitt – majd a nappalin és az ebédlőn keresztül be egy tolóajtón.
Modern eszközökkel felszerelt konyha volt, fekete-fehér bútorokkal. Rosa már kitette a pultra a finom ételeket:
rántottát, szendvicseket és zabpelyhet. Lola rá mosolygott. A kedves, kerek arc
viszonozta a gesztust, a nagy barna szemek szeretettől csillogtak. Mindig is ő
volt az, aki valóban vigyázott rá. Óvodába nem járt, ezért az előkészítő
osztályba félve lépett be. Neki hatalmas dolog volt, hogy ennyi ember között
kell lennie, elviselnie őket. Elkényeztetett lányként viselkedett, ez való
igaz, de Rosa igyekezett jó útra terelni. A kettejük kapcsolata szoros volt,
néha Lola – bármilyen lelkiismeret-furdalást okozott is neki – úgy érezte
jobban kötődik hozzá, mint a szüleihez. Tudta, hogy nem helyes ezt érezni, és
amikor ez az eszébe jutott, meggyőzte magát, hogy csak azért, mert Rosa
idősebb, és sokkal nagyobb az esélye az ő elvesztésének, mint a szüleiének.
Hazudott
magának, mindig ezt tette. Akárhányszor a szülei és közötte lévő kapcsolatról
születtek gondolatok a fejében, mindig azt szajkózta magában, hogy ők igenis
szeretik egymást, csak nincsenek sülve-főve együtt, ami nem is olyan nagy
probléma, tekintve, hogy sok kamasz mennyit panaszkodik az őseik ragaszkodása
miatt. Vele ez sosem történhetett meg, ugyanis a legtöbb pubertás kori
problémáját Rosával beszélte meg. A cseléd – aki kiérdemelte volna a nevelőnői
fizetést is – türelmesen hallgatta az olyan ostobaságokat – legalábbis ő mindig
így nevezte őket –, mint az apróságokért való
idegeskedés. Ilyen volt például a pattanások kezelése, a megfelelő arckrémek
hiánya, valamint a magas sarkú cipők által okozott fájdalomról való panaszkodás
is. Bár ezek nem nagyon jellemezték Lolát, azért néha előfordultak.
Amikor
ezek szóba kerültek, ő csak figyelte, ahogy Lola beszél. Nem szerette
félbeszakítani a lányt, mert élvezte a lelkesedését, még ha ez nem is volt túl
pozitív irányú. A szőke lány igazán nagy szenvedéllyel tudott beszélni
akármiről. Sokszor aggodalmaskodott olyan apróságok miatt, és eközben egyre
jobban belelovalta magát a dolgokba, végül minden más eszébe jutott. Egy idő után
felettébb fárasztó volt az a sok dolog, amit Rosa nem is igazán értett, de hagyta, hogy
kiöntse a szívét, hiszen ő is tudta, ez milyen fontos az emberek számára. A
végén persze próbált tanácsot adni – általában az eredeti problémára
vonatkozóan – és sosem felejtette el oda-biggyeszteni azt a némileg dorgáló
mondatot, amely így hangzik:
– Az én időmben bezzeg nem voltak
ilyen dolgok, mégis meg tudtunk élni! – Persze Lola is tudta, hogy a nő nem
olyan idős még, hogy például a háborús időkről mesélhessen, de azért a hatvanadik
életéve körül járt. Lola ilyenkor csak együtt érzően bólintott, majd másfelé
terelte a szót. Elkezdett enni, miközben Rosa a tegnap estéről kérdezte.
– Mesélj csak, Lolita! Biztos volt
valami érdekes! – nógatta. Tényleg kíváncsi volt, hiszen ő még távolról sem
láthatja azt az épületet. Hallott már róla eleget, sőt még az interneten is
látott képeket róla, ugyanis Lola egyszer olyan fontos feladatot kapott az
anyjától, hogy neki kellett elintéznie az egyik üzleti parti helyszínét. Élőben
viszont teljesen más lehet, és bár még szavakban is nehéz átadni a hangulatot,
amely egy olyan fényes estélyen uralkodott, de mégis jólesett újra és újra
hallani, ha nem is ugyanazt, de a hasonló beszámolókat.
– Rosa, mondtam, hogy elviszlek oda!
Csak mondd, hogy mikor alkalmas neked, és én majd kitalálok valamit! –
ajánlotta már nem először Lola. Tudta, hogy tényleg jó szívvel ajánlja, de ő
erre is mindig csak egyet felelt.
– Nem való az a hely nekem, édesem!
Hogy nézne ki, hogy egy magamfajta cseléd egy olyan gyönyörű helyre megy!
Különben is annyi dolgom van! Az hiányzik még nekem, hogy Mrs. Tucker a fejemre olvassa, hogy nem végzem a
munkámat! – Lola bólintott, de Rosa biztosra vette, hogy ez nem azt jelenti,
többet nem fogja felajánlani ezt, hanem, hogy egyelőre le van zárva a téma.
– Tegnap este megint a szökőkútnál
időztem – kezdi a beszámolót. Lola nem igazán érti, hogy egy ilyen unalmas
ünnepély, hogy érdekelhet bárkit is, de Rosa viselkedéséből gyakran azt szűrte
le, hogy számára minden, ami az ő életükkel jár, különleges. Ő ebben nőtt fel,
ezeket a körülményeket szokta meg, de neki ez az egész új. Így is gyakran
csodálkozott azon, hogy a nő milyen felvilágosult, mennyire otthon van a
különböző technikai dolgokban, és hogy egészen nyitottan áll a fejlődő
világhoz. – Keveset voltam bent, így nem igazán tudom, hogy mi
történt. Számomra még az sem világos, hogy miért is adták ezt a partit, de
mindegy. Viszont nagyon szépek voltak a díszek, és az éjszaka is meglepően
csillagos volt. – Elég szűkszavúan mesélt, ezért a rövid mondandó után azt
tanácsolta Rosának, hogy próbálja megtudakolni Anntől. Rosa ismét legyint-tett.
– A nővéred, meg ne sértselek kincsem, nem túl kedves személy,
vagy csak engem nem kedvel. – Mindketten tudták, hogy Lola nem szereti annyira
Annt, hogy Rosával veszekedni kezdjen. A lány valóban udvariatlanul viselkedett
vele, még akkor is, ha a legtöbben nem velük egyenrangúként bánnak az
alkalmazottakkal, néhányakat még emberszámba sem vesznek.
– Alec viszont szeret történeteket
mesélni, és tudod, hogy milyen szépen tud…
– Mit tudok olyan szépen? – vágott a
szavába a fiú. Alec általában mosolygós típus, de most elég fáradtnak
látszott. – Jó reggelt!
– Szia! Rosa a tegnap esti partiról
kérdezett. Gondoltam te majd mesélsz neki, sokkal szebben beszélsz, mint én.
– Persze, majd később. Előbb
reggelizek. – Rosa hatalmas mosollyal jutalmazta őt, majd visszatért a konyhai
teendőihez. Kávét töltött az ifiúrnak, ahogy neveznie kellett Alecet, és egy
pohár narancslevet tett Lola elé. – Egyébként tegnap hová tűntél? – kérdezte. A
húgához hasonlóan ő sem volt oda az ilyen partikért, de mivel apja neki szánja
a cég vezetését, szinte kötelező részt vennie az ilyen eseményeken. Mindenféle
üzleti dologról beszélgettek, az apja különböző jó tanácsokkal látta el őt a jövőre
nézve. Addig Lola ki tudja merre kószált. Alec sem hitte, hogy rajta kívül
bárki hiányolta volna a húgát. Néha ő is meg akart lógni, de sajnos neki esélye
sem volt erre.
– Kint voltam levegőzni – felelte
Lola. Alec bólintott. Sejtette, hogy nem maradt bent, ugyanis nem kedvelte az
ottani környezetet. Ahogy ő mondta mindig, a hazugságok és intrikák már
beleivódtak az egyébként nagyon szépen tapétázott falakba. Ezen mindig
elmosolyodott, kissé mulatságosnak tartotta, hogy Lola ilyen negatívan állt az
üzleti világhoz.
Miután mindketten befejezték az evést és a
társalgást is, Alec ott maradt, hogy Rosával folytassa az előző estéről való
beszélgetést, míg Lola felment a szobájába. Az asztala mellett már elő volt
készítve egy táska, amelyben a táncruháját tartotta. Felvette a vállára, majd
köszönés nélkül kilépett az ajtón. Aki éppen a házban tartózkodott, az mind
tudta, hogy minden csütörtökön órája van.
Szeretett
Alec-kel beszélgetni, főleg olyan dolgokról, amikről egyetértettek. Most
viszont nem volt kedve ehhez, inkább előbb indult el az órájára. Végigsétált a
murvás úton, amely egyenesen a kapuhoz vezette. Innen kiérve elindult a tiszta
utcán. Egyetlen autó sem parkolt a járda mellett. Részben azért, mert New
Yorkban nincs sok értelme saját autót használni, részben pedig azért, mert
azok, akik ezen a környéken laktak, és elengedhetetlennek tartották a személy
gépkocsit, azoknak szolgálatára állt a mélygarázs, ami szinte minden lakóháznál
előfordult errefelé.
A
sarkon bekanyarodva felerősödött, azaz érzése, ami eddig benne motoszkált. Úgy
érezte, hogy figyelik. Mintha tekintetek szegeződnének rá. Nem akart
hátranézni, nem feltétlenül a félelem miatt, inkább azért, mert nem akart furcsának
tűnni. Igaz, kevés járókelő volt körülötte, de az autók ablakaiból kileső utasok
még megláthatják. Félve emelte fel a kezét, hogy leintsen egy taxit, majd
szemügyre véve a sofőrt, beszállt. A férfi ugyan nem nyújtott szívderítő
látványt, a lány mégsem gondolta róla, hogy bármit árthat neki. Bemondta a
címet, ahová készült, majd vett néhány mély lélegzetet.
Nem követ senki és semmi! – nyugtatta magát a fejében. Te is olyan lettél, mint a többi buzi
amerikai… – Beharapta az ajkát, hogy ne nevessen.
A kedvenc zenekara a Green Day jutott eszébe, ugyanis az ő egyik felkapott
számukban énekelték ezt. Nem sikerült lehiggadnia, de egy kevés időre elterelte
a figyelmét az érzésről.
Kiszállt
az autóból, majd a szokatlanul kicsi épület felé vette az irányt. Persze csak a
New York-i méretekhez viszonyítva volt apró, ugyanis legalább ötemeletes volt.
Eredetileg lakóháznak indult, de a telek nem volt elég ahhoz, hogy megfelelő
arányokkal rendelkező panelt hozhassanak létre, így az építkezést abbahagyták.
Néhány év múlva került egy Henry Hammel nevű alakhoz, aki némi tatarozás, és
szépítés után tánciskolát alapított. Az órák általában esti időpontokban
történtek, de nyáron gyakorta adtak plusz órákat a lelkes kuncsaftoknak, és
azok is ilyen tájban edzettek, akik különböző versenyekre készültek. Több
korosztályt tanítottak, hét éves kortól lehetett beiratkozni, a felső határ
pedig gyakorlatilag korlátlan volt. Nem csak egy fajta táncot lehetett tanulni,
a hip-hoptól kezdve, a salsán át, a keringőig mindent okítottak.
Lola
még gyermekkorában figyelt fel erre a művészetre vagy sportra – ahogy tetszik –, és azonnal megkérte a szüleit, hogy
ő is részt vehessen ilyen órákon. A versenytánc tetszett neki a legjobban, és
igazán tehetségesnek bizonyult benne. Azóta rendszeresen edz, és a partnerével
több ifjúsági versenyen részt vettek már. Erőfeszítései nem voltak mindig
kifizetődőek – általában a dobogós helyezést sem érték el –, de nem is ezt tartotta a legfontosabbnak.
Amikor
beért az épületbe, látta, hogy a partnere – bizonyos Robert – még nem érkezett meg, ezért ráérősen kezdett el öltözködni. Egy
ideje a bécsi keringőt gyakorolták, ahogy aznapra is azt tervezték. A ruhája
már meg volt rendelve, de még elég messze voltak attól, hogy fellépjenek.
Tréningnadrágba és egy topba öltözött át, ezekben kényelmesen mozoghatott, nem
esett nehezére nagyobb lépéseket tenni, vagy elegáns, de bonyolult
testhelyzeteket felvenni. Nemsokára Robert is megérkezett, ő már edzőruhába.
Bemelegítettek,
majd zene nélkül kezdték el próbálni. Robert a lány derekára tette a kezét, a
másikkal pedig átfogta a tenyerét. Bár a fiú – aki mindössze egy évvel volt idősebb
nála – egészen helyes volt, Lolából semmilyen érzést nem váltott ki
az érintése. Olykor ugyan elmerengett azon, milyen volna másképp tekinteni rá,
ha ők esetleg… Persze ez nem csak azért nem lehetséges, mert egyikőjük sem
nézett a másikra potenciális társként, hanem mert nem lett volna szerencsés, ha
ők ketten összejöttek volna, hiszen a kettejük kapcsolata kihatott volna a
táncra is.
Lola
Robert vállára tette a kezét, miközben ügyelt arra, hogy fent tartsa a
könyökét. Másik kezével meg-markolta a partneréjét. Fejét elfordította, majd
megvárta, míg Robert egy apró lökéssel jelzi a tánc kezdetét. Számolni kezdett
magában: egy, két, há’, négy, egy két, há’, négy… Először csak helyben
csinálták a lépéseket, majd forogni kezdtek, végül egy kört írtak le. Vagyis ez
volt a terv, de Robert még a kör kezdete előtt leállt.
– Hagyd, hogy én vezessek! –
parancsolta. Lola mindig is csodálta amiatt a tulajdonsága miatt, hogy halkan,
szinte suttogva is képes erélyesen utasításokat kiadni, amelyeket véghez is
visznek. Bólintott, majd újra elkezdték. A lába azonban nem várta meg, hogy a
másiké megmozduljon, hanem hátralépett.
– Bocs – mondta. Nem értette, hogy
hirtelen miért nem sikerül neki a dolog, hiszen eddig sosem akarta átvenni az
irányítást. Biztos csak nagyon szétszórt. De mitől volna az? Csak most jött rá,
hogy még mindig nem tűnt el azaz érzése, miszerint figyelik. Bár elég
lámpalázas típus volt, egy idő után már nem tartotta olyan rettenetesnek a
mások előtti szereplést. Ez viszont más volt. Ha színpadon állt, tudta kikkel
áll szemben, kik a zsűrik és, hogy mit akarnak, de most azt sem tudta, valóban
utána leskelődnek, nemhogy ennek az okát!
– Próbáljuk meg zenével, talán úgy
jobban sikerül – ajánlotta fel Robert egy újabb sikertelen próbálkozás után.
Ismét bólintott. Hamarosan a klasszikus Kék Duna keringő szólalt meg. Most
mellőzték az afféle formaságokat, amelyeket a versenyen körítésként használtak,
azaz a meghajlást. Beálltak, majd a tökéletes másodpercben elindultak. Egy
ideig rendben voltak a lépések, Lola elengedte magát a férfi karjaiban, de nem
hagyta, hogy elkalandozzon. Végigsiklottak a termen, és egy felettébb nehéz
emelésen is túl voltak már, mikor megpillantotta magát a tükörben. Sosem volt
elégedett a külsejével, de most még nagyobb rosszallással figyelte magát.
A
haját a feje tetejére fogta, de így is látszott, hogy milyen vékony szálú és
élettelen. Az arca ovális volt, és kiugró járomcsontját akár vonzónak is
mondhatták volna, amitől valahogy karakteresebbé vált volna a tekintete, ő csak
soványabbnak látta magát. Nem volt szép, legalábbis a szó szorosabb értelmében
nem volt az. Senki sem nevezte csúnyának, mert nem is szolgált rá, hiszen ő
csak átlagos volt. Az ajkai túlságosan keskenyek voltak, a szemei pedig túl nagyok,
ezek csak még tovább fokozták az arca beteges fényét.
Kecsesen
mozgott, de a teste egyáltalán nem számított a csinos kategóriába. Alacsony
volt, de még ahhoz képest is nagyon vékony. A lábai olyanok voltak, mint a
faágak, a karjai sem voltak vastagabbak, az ujjai pedig furcsán hosszúak. Sokan
irigyelnék az alakját, főleg azért, mert neki sosem voltak gondjai a plusz
kilókkal. Nőies alakja egyáltalán nem látszott azokban a ruhákban, amelyeket hordott, mellei
pedig gyakorlatilag nem voltak.
Elborzadva nézte az aggodalmaskodó arcot,
miközben automatikusan lépdelt. Eszébe sem jutott, hogy emiatt elronthatja.
Aztán a tükörben meglátta a résnyire nyitott ajtót. Egy pillanatra leblokkolt,
megfagyott a vér az ereiben. Farkasszemet nézett valakivel, aki
azon nyomban el is tűnt. A lábaik összeakadtak, és a földre estek.
Lola
nem hallotta Robert szitkozódását és szemrehányásait, tekintetét az ajtóra
szegezte. Felkelt, aztán az ajtóhoz futott, és keresni kezdte az alakot, akit
meglátott. Senki sem volt a folyosón. Pislogott párat, összevonta a
szemöldökét. Nem értette mi történt, hiszen ő biztos benne, hogy valaki ott
állt. Látta. Biztos ő figyelte. Nyugalom,
Lola, nyugalom – próbálta lenyugtatni hevesen dobogó
szívét. – Az égvilágon semmisem történt!
Nem figyel senki, nem követ senki…
Hiába
mondogatta magában ezeket a szavakat, hiába tudta, hogy semmi értelme sincs az
üldözési mániájának, valahogy nem tudta elhinni. Végül rájött, hogy csak a
gondnok, vagy egy másik szorgalmas táncos lehetett az, és nem leskelődött
utána senki, csak a képzelete játszik vele.
– Ez meg mi a jó franc volt? – kérdezte
Robert, mikor visszament. Lola el is felejtkezett arról, hogy mennyire hülyén
viselkedett. Szörnyen bosszantó
lehetett, és nem csak partnerét, de saját magát is idegesítet-te, azzal, hogy
ilyen ügyetlenül gyakorolt.
További
két órát töltött még a teremben, ahol Robert egyre jobban feldühödött. Lola
teljesen leizzadt, és elfáradt, alig várta, hogy hazamehessen, másrészről
viszont sokkal jobban érezte magát.
A
modern építésű házak óriásként magasodtak Damien fölé. Arcán megvetés ült,
ahogy figyelte a drága ruhákba öltözött, magukat – feltehetőleg – felsőbbrendűnek képzelő embereket. A fa – amelyen már jó ideje pihent – a járda szélén, egy kör alakú
mélyedésbe volt beágyazva. Igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy kilásson a
sárguló levelek közül.
Az
egyik vastag ágon üldögélt, egyik lábát felhúzta a mellkasához, ezen átvette a
jobb karját, a másikat pedig a levegőben lógatta. Senki sem vette észre, hogy
ott van. Ezen a környéken nem sok kisgyerek foglalkozik olyan butaságokkal,
mint a fára mászás, így az sem túl gyakori látvány, hogy valaki a fán tölti az
idejét.
Nemsokára
megpillantotta a lányt, aki sietős léptekkel haladt a sarok felé. Lerítt róla,
hogy idevalósi, a mozgása, a tekintete, mind-mind arról árulkodott, hogy ő egy az itt élő, gazdag csitrik közül. Meglepően alacsony volt, a haja
egyszerű, szőke. Első ránézésre semmi különlegeset sem fedezett fel benne, sőt,
nézhetett ő akárhányszor rá, akkor is csak egy átlagos kinézetű, már-már
kórosan vékony lánynak látta, aki mit sem törődve mások szorult helyzetével,
éli világát a legnagyobb gazdagságban.
Damien
nem ismerte, de tudta, hogy ilyen. Mind ilyenek. Beképzeltek, önzőek és
érzéketlenek azokkal szemben, akik nincsenek annyira eleresztve, mint ők. Nála
már csak egy rosszabb van, azok pedig a szép és gazdag lányok, akiknek van is
mire felvágniuk. Idegesítő.
Megvárta,
míg pár méterre kerül a fától, majd lemászott, és megpróbált nem feltűnően
viselkedni. Eljátszott a gondolattal, hogy felszegett állal, lenéző tekintettel
fog elindulni, miközben mit sem törődik azzal, hogy bármelyik pillanatban
eleshet, de végül úgy döntött, ezt kihagyja, csak felhívná magára a figyelmet.
Hangtalanul lépkedett előre. A lány befordult a sarkon, Damien pedig egy
pillanatra elvesztette a nyomát, de hamarosan újra meglátta a vékony alakot.
Habozva nyújtotta fel a kezét, majd beszállt egy taxiba. Damien ugyanígy tett,
majd kénytelen volt azzal az utasítással ellátni a sofőrt, hogy kövesse az
előzőt.
Amikor
meglátta a kocsi ablakából a tánciskolát szinte önkéntelenül kezdte forgatni a
szemét. Nem számított arra, hogy bármi eredeti hobbival rendelkezik a lány, de
hogy éppen táncra jár… Ennél már csak az volna a sablonosabb, ha plázázni
járna, bár hosszú még a nap. Megvárta, míg a lány eltűnik az épület ajtaja
mögött, majd kifizette a taxist, aztán bement ő is.
Tulajdonképpen
jól táncolt, habár rengeteget bakizott közben. A mozdulatai valahogy nőiesek
voltak, bár ő maga nem. A tartása tökéletes volt, de még így is látszott rajta,
hogy mennyire görcsös. A partnere eleinte unott arccal nézett a lányra, a
későbbiekben pedig növekvő idegességgel szemlélte. Damien könnyen elhitte
volna, ha azt mondják, a lány mindent megtesz annak érdekében, hogy behálózza a
fiút, de nem hagyta figyelmen kívül, milyen távolságtartóak egymással. A testük
hiába volt közel, látszott rajtuk, hogy valahol másutt járnak.
A
terem falai tükörrel voltak borítva, ebbe bámult bele a lány is. Borzalmasan
nézett ki, és nyilván ezt ő is észrevette, mert bosszús képpel vizsgálgatta
saját magát. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, mire Damien azonnal
eltűnt. Még hallotta, ahogy a lány a padlón ér földet, és ahogy feltápászkodik,
majd az ajtóhoz fut, de ő akkor már egy másik terembe húzódott.
Kétsége
sem volt afelől, hogy tudja, vagy legalábbis sejti, hogy figyelik, de nem is az
volt a célja, hogy ezt titokban tartsa. Azt kell tennie, amit mondtak
neki, még akkor is, ha ez egyáltalán nem tetszik neki. Az épület körül járkált,
nézelődve, gondolkodva, mikor a lány kilépett. Az arca vörös volt, a haja
furcsán göndörödött – nyilván az izzadság miatt
nedvesedett be, majd száradt meg így.
Utána
ment, miközben, azon bosszankodott, hogy a mai napon már második alkalommal
kell pénzt kiadni egy útért. Szívesen követte volna gyalog is, de akkor
könnyebben vesztette volna szem elől, amit nem engedhetett meg magának.
Bármennyire rühellt is azokon az utcákon járkálni, és nézni, milyen jól megy
másoknak, megtette.
Az
egész napját a lány megfigyelésére szentelte, még ha nem is önszántából. Szinte
tétlenül ütötte el az időt, beszélgetett, olvasgatott, olykor a fülébe dugta a
fülhallgatót. Mások bezzeg ilyenkor dolgoznak, legyenek akárhány évesek. A
nyári – vagy bármilyen más –
munka persze nem ismert errefelé, főleg az ilyen lányok körében. Maga a szoba
akkora volt, mint az ő nappalija, a fürdőjét nem is említve!
Már besötétedett,
mikor hazaindult. A lány régen lefeküdt aludni, nem látta értelmét figyelni az
egyenletesen szuszogó lányt. Megkönnyebbült, mikor kiért a Park Avenue-ról, de
még utoljára visszanézett a magas, elegáns épületekre. Nem látta, mi történik a
falak mögött, de azt igen, hogy élnek ott. Az anyagi gondok annyiból állnak,
hogy kevesebb, vagy netán olcsóbb ruhákat kell venniük, vagy mellőzniük kell a
hajóutakat. Pazarló népek… – gondolta
magában, majd a Central Parkot nagy ívben megkerülve hazament.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése