2014. október 19., vasárnap

02. Éjjeli látogató

Sziasztok! Hát itt az újabb rész. Remélem tetszeni fog!



02. Éjjeli látogató

A helyiség sötét, hideg és nyirkos. Semmi sem világít, még egy apró ablak sincs, amin a nap fénye besüthetett volna. Lola egész testében remegett, de nem tudta, hogy a hűvöstől, vagy a félelemtől. Sosem rettentette meg a sötét, de ez most nem számított. Csend uralkodott a szobában, csak a saját lélegzetvételét hallotta, ami furcsán egyenetlen volt.
Hol vagyok? – kérdezte magától Lola. Nem mert megmozdulni, attól tartott nincs egyedül. Makacsul maga elé szegezte a tekintetét, és remélte, hogy hamarosan megszokja a szeme a feketeséget, akkor majd biztosan jobban lát. Valahol tudta, hogy csak álltatja magát, de akkor muszáj volt ezt mondania.
 – Félsz? – Meleg lehelet futott végig a lány nyakán, amitől megborzongott. A hang sokáig visszhangzott, de a végére már egészen eltorzult. Mély volt, egy férfitől származott, de Lola ennél többet nem tudott megállapítani. A szíve egyre hevesebben vert, úgy érezte, mindjárt kiszakad a helyéről. Szorító ölelést érzett maga körül, két erős kar fogta közre. Lola ereiben megfagyott a vér. A térde megrogyott, csak azért maradt még állva, mert valaki hátulról tartotta.
Összeszedte minden erejét és megpróbálta kitépni magát a fiú markából, de nem sikerült. Hiába kapálózott, a két kar nem engedett. Egészen kifáradt, arcán könnyekkel vegyes izzadságcseppek csorogtak le, torkából kétségbeesett sikoly szakadt ki. Ekkor a fiú a földre lökte. Lola végre szembe találhatta magát a támadóval, de ahelyett, hogy egy arcot látott volna, csupán egy sziluettet vett észre, és egy szempárt. Egy jeges, kék szempárt, amely olyan természetellenes módon égett…

Mikor felébredt, majdnem olyan rossz állapotban volt, mint az álmában. A levegőt szaporán vette, a haja nedvesen tapadt a homlokára, és remegett, mint a kocsonya. Megpróbált lenyugodni, de a szája teljesen kiszáradt, ezért a fürdőszobája felé indult. Lábujjhegyen közelítette meg, ugyanis a hideg csempe kellemetlen érzést okozott a talpának, papucsot pedig szinte sosem hord. Felkattintotta a lámpát amely pár másodperces késéssel világosságot hozott a helyiségre majd a csaphoz sietett.
Néha kellemetlenül érezte magát attól, hogy ilyen hatalmas a fürdője. Majdnem akkora volt, mint a szobája, középen teljesen üres térrel, csak egy enyhén süppedős szőnyeg fedte a csempét. Egyik oldalon a sarokkádja terpeszkedett, mellyel szemben ott állt a zuhanykabin. Ezzel szemben komódok és egy hatalmas tükör volt. Az ajtóval átellenben állt a mosdókagyló és a vécé, meg egy egész alakos tükör.
 Lola nem tudta hány óra van, de az ablakból beszűrődő ezüstös fényből arra következtetett, még javában éjszaka van. Úgy ment el a tükör előtt, hogy nem nézett bele. Lelki szemei előtt látta a sápadt arcot, amelyen több pattanás is éktelenkedik, a nagy szemeket, amelyektől csak még betegesebbnek tűnik a tekintete, és az alatta húzódó sötét karikákat.
Megengedte a vizet, és egy ideig az alá tartotta a kezét, így könnyebben beállíthatta a megfelelő hőmérsékletre. A hűs víz eleinte kellemetlenül érintette a bőrét, de ez hamarosan jóleső cirógatássá vált. Míg a porcelánkád megtelt vízzel, ő levette a pizsamaként használt pólót, majd hanyagul a földre dobta. Később úgyis felveszi onnan, és gondosan összehajtogatja, miközben újat keres. A haját jól megformált kontyba kötötte a feje tetején, majd bemászott a kádba. A forró víz mely ellepte a testét eleinte égette a bőrét, még be is pirosodott, de később mikor már kezdte megszokni megnyugtatta. Elmerült benne, áztatta magát, míg a víz ki nem hűlt.
Kiszállt, majd magára csavart egy törölközőt. Míg fürdött az agya teljesen kikapcsolt, de miután felöltözött és újra az ágyában tudta magát, hirtelen gondolkodni kezdett. Az elmúlt pár nap meglehetősen furán telt el. Tulajdonképpen az események nem is voltak azok, csak az érzés, amely folyton kísérte. Eleinte betudta annak, hogy hamarosan elkezdődik a tizedik, és újra unatkozhat az iskolapadban, ugyanakkor élvezheti álbarátnői társaságát is, és ezt meglepően várta.
Később azonban rájött, hogy nem erről van szó. Pontosan négy nap telt el azóta, hogy a próbán meglátta azt a tekintetet. Szinte biztosan tudta, hogy az álmában az kísértette, pedig nem is emlékezett olyan részletesen rá, mint ahogy látta. De az agy csodákra képes… sóhajtott magában, miközben beharapta az ajkát, majd rágcsálni kezdte. Folyton érezte, hogy valaki figyeli, és csak ritkán – általában éjszaka – nyugodott meg.
Háromszor volt még órán, pénteken, szombaton és hétfőn. Ugyanazt az útvonalat tette meg újra és újra – talán még a taxis is megegyezett – és lemerte volna fogadni, hogy ugyanaz az ember követte. Átkozta magát a butaságáért, de úgy gondolta, hamarosan úgyis megtudja, mi ez az egész. A kíváncsiság eluralkodott rajta, és egyre jobban várta a pillanatot, ugyanakkor rettegett is tőle.
Olyan szánalmas vagyok… Annyira unalmas az életem, hogy ilyeneket képzelek be magamnak! – Csak nevetett, pedig valahol nem értett egyet magával. Egyik fele azt gondolta, vissza kell térnie a valóságba, a másik viszont azt, hogy próbálja elhinni az egészet, de ő nem tudta, melyiket válassza. Szállj le a földre, kislány! – mondogatta a fejében, de ez nem sokat használt.
Rengeteg időt töltött töprengéssel, azzal, hogy az egyik felét győzelemre vigye, de miután rájött, hogy ez patthelyzet, inkább felhagyott ezzel a fárasztó tevékenységgel, és elaludt. A szobában csak a szuszogása hallatszott, ami a mély álomtalan álomnak köszönhetően egyenletes és nyugodt volt. Ha látta volna magát, amikor alszik, egész biztosan nem hitte volna el, hogy ő az. Sokkal szebbnek tűnt ilyenkor, talán, mert egy babára hasonlított.
A fény amely az ablakon szűrődött be gyéren világított meg az arcát. A bőre porcelánnak tűnt simának és fehérnek. Rövid, göndör szempillái hosszú árnyékot vetett a járomcsontjára, mely most nem látatta olyan soványnak az arcát. Pillái olykor megrebbentek, ilyenkor álmodhatott valamit, amire talán soha az életében nem fog emlékezni. Ajkai sötétnek látszottak a félhomályban, és az egyébként vékony szálú haja most a kócosságtól sokkal dúsabbnak hatott.
Halkan nyílt ki az ajtó, és ugyanúgy csukódott is be. Damien olyan óvatosan mozgott, ahogy csak tudott, szerencsére a parketta jó állapotban volt, és a szőnyeg is tompította a léptei zaját. A házba nem volt egyszerű bejutnia, de mégis sikerült neki. Az ablakokat kellett használnia, ami már csak azért is volt nehézkes, mert egyetlen tűzlépcsőt nem talált az épület körül. Ha ez a milliárdos kunyhó egyszer véletlenül lángra lobban majd nézhetnek ezek a ficsúrok! morogta Damien, majd újabb lépést tett az ágy felé.
A házban nevetségesen fényűző volt minden, a folyosókon vörös szőnyege, a széles lépcsők a faragott korlátokkal és a festmények, amelyeket bizonyára jó pénzért vásároltak meg. A lány szobája volt a legelviselhetőbb a többi közül, igaz, ez is elment volna egy átlagos nappalinak. Viszont azt nem tagadhatta, hogy ízlésesen rendezték be, de ez is egy jól megfizetett, menő designer munkája lehetett, nem pedig a lány vagy bármelyik itt lakó ötlete.
Meglepően éberen aludt. Onnan tudta, hogy egy csendesebb felhorkanása után amelyet egy harmadik helyezésért járó érem váltott ki a szemhéja mozogni kezdett, de a lány végül lebeszélte magát az ébredésről és a másik oldalára fordult. Damien nem volt elragadtatva a lánytól, sem a kinézetétől, sem pedig a személyiségétől, és kezdettől fogva ellenezte a tagságát, de ő nem parancsolhat Oscarnak, az pedig nem hiányzik neki, hogy elvesszen az állása.
Amikor végre az ágyhoz ért, elgondolkodott. Most mi legyen? Az ilyen dolgokat általában nem ő szokta végezni, túlságosan szereti az akciót és az izgalmakat ahhoz, hogy ilyen unalmas, és teljességgel felesleges munkát bízzanak rá, de mivel most az ő csapatáról volt szó, Oscar úgy döntött, övé lehet a megtisztelő szerep, miszerint követnie kell a lányt. Nem mondhatni, hogy örült ennek a megbízásnak, vagy, hogy az ő osztaga gazdagodik egy ilyennel, de ebbe sem lehet beleszólása.
Egyébként is meg kellene elégedni azzal, hogy a három közül ő találhatta ki, ki legyen az a bizonyos tag. Persze enyhe rávezetéssel történt a dolog, Oscar ugyanis igyekezett mindent úgy intézni, hogy a látszat megmaradjon, de mégis az ő kezében legyen a döntés. Fogalma sem volt arról, hogy ez a lány valami Lola miért jobb a testvéreinél, de Oscar szava megkérdőjelezhetetlen volt, legalábbis ő ezt hitte. Mindenki tisztelte, de ez nem azt jelentette, hogy mindenben egyetértettek vele.
Leült az ágyra, és majdnem ugrott egyet, mert az ágy úgy süppedt be alatta, mintha el akarná nyelni. Nem is értette, hogy miért lepődött meg ezen. Hiszen egy királylánynak ilyen bútor jár! Bámulta a lányt, és erősen gondolkodott azon, hogy akkor most csapjon a lovak közé, vagy csak őrizze az álmát, mint egy angyal, azzal a különbséggel, hogy ő inkább megfojtaná, mint megvédené ezt a Lolát. Általában az ösztöneire hallgat, de most nem tehette. Lola biztos nem szeretne Etiópiában éhezni, és rongyos ruhákat hordani, na meg koldulni, ugyanis ő ezt az életet szokta meg. Fel sem merülhetett benne, hogy mások nyomorognak, éheznek és nap, mint nap kidolgozzák a belüket is, hogy tudjanak enni adni a gyerekeiknek. Nyilván ő is azt gondolja, mint mások: a szegények maguk tehetnek arról, hogy ilyenek, mert nem dolgoznak, vagy, mert nem tanultak. Az nem is jut eszükbe, hogy nem olyan egyszerű munkát szerezni, és ha van is, nem feltétlenül fizet elegendőt a normális körülmények biztosításához.
Alig várta már, hogy hallgathassa az unalmas beszámolókat az olyan égbekiáltó problémákról, mint a magas sarkú okozta égető fájdalom, vagy a fiúgondok, amiknek semmi értelme nincs. Már bosszantotta, pedig még sosem beszélt vele. Egy ideig nézte őt, majd fölé hajolt. Ekkor a lány szeme felpattant.
Lola szíve hevesen dobogott, mikor meglátta az elmosódott arcot. Sűrűn kapkodta a levegőt, mégis úgy érezte megfullad. A pupillája kitágult a félelemtől, a teste pedig megbénult. Az arcot nézte, amelyből szinte semmit sem látott, majd megragadta a szempárt, amely olyan ismerős volt. Kerek, jegeskék szemek néztek vissza rá, amelytől annyira megrémült, hogy egy sikoly önkéntelenül hangzott fel, a másik pedig ugyanolyan váratlanul szakadt ki a torkából.
Lola felült az ágyában, miközben szorosan összeszorította a szemét. Senki sincs itt! Csak képzelted! Nyugi, nyugi, nyugi! Mire kinyitod a szemed, nem lesz itt. Nem is volt itt. És valóban, mikor újra megpillantotta a szobát, rajta kívül senki sem volt jelen. Az ablakon hűs szellő kúszott be, és amikor elért Loláig megborzongatta a lányt.
Pár másodperc sem telt bele, a villany kattant egyet és két rettentően fáradtnak tűnő egyén lépett be. Ann egy rövid, selyemkombinét viselt, amely állítása szerint tökéletesen megfelel az alvásra, azonban ezt ő sem hitte el. Utált abban a göncben aludni, de mivel annyira jól állt neki, és a filmekben is mindenki ilyet hordott, ellenállhatatlan volt számára a vágy, hogy ebben töltse az éjszakát. Aranyszőke haja kócos volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, és koránt sem nyújtotta azt a formát, amit Lola nem csak megszokott nővérétől, hanem el is várt. Alec egy bokszer alsóban és egy pólóban futott be, világos haja a homlokába hullott, és éppen egy ásítást fojtott el, amikor beért.
  Mi történt? Jól vagy? – kérdezte Alec idegesen. Lola pislogott, időbe telt, míg felfogta, hogy éppen őt akarták megmenteni. Ahelyett, hogy megnyugtatta volna őket, vagy elmagyarázott volna mindent még ha nem is azt az őrültségnek tűnő eseményt, miszerint valaki betört a szobájába és valamit megpróbált tenni vele, hanem valami hihetőbbet, mondjuk egy rossz álmot ő inkább felvonta a szemöldökét, és egy kedvesnek csöppet sem mondható kérdéssel válaszolt a kérdésre.
  A serpenyő hol marad? Vagy azt gondoltad, ha egy pszichopata láncfűrésszel, vagy legalább egy tolvaj pisztollyal megtámad, akkor puszta kézzel simán legyőzöd? – Alec aggódó arca egy pillanat alatt váltott át rosszallóba, bár ennek az érzelemnek a hamisságáról a szeme furcsa csillogása árulkodott.
Ezt megjegyeztem, kislány! Legközelebb, ha valaki meg akar ölni, vázával jövök, ha az megfelel kegyednek – tréfálkozott ő is. Lola elmosolyodott. Mindig is különös mosolya volt, nem lányhoz illő, de mégis ettől lett olyan aranyos. Féloldalas volt, mint a fiúké, kicsit hasonlított arra, mikor az ember elhúzza a száját, és az egyik oldalt kilátszott a farkasfoga, ami még tizennégy éves korában nőtt ki. Lola utálta ezt a fiús vigyort, de nem tehetett ellene semmit, pedig már többször próbált átszokni csábosabb, nőiesebb mosolyra.
  Oké, miután befejeztétek a kis viccestet, elmondanád mi a fene történt? – kérdezte Ann. Ő egyáltalán nem élvezte a testvérei humorát. Semmi kedve sem volt ilyen fáradtan megjelenni másnap az egyetemen, főleg hogy rengeteget kellett még tanulnia. Alec szintén kérdőn fordult a húga felé, aki hamarosan bele is kezdett a magyarázatba.
  Semmi, csak… rosszat álmodtam, azt hiszem. – Mindig jól hazudott, amitől minden sokkal könnyebbnek bizonyult az életében, de mindegyik eset után hatalmas lelkiismeret-furdalása lett. Alec bólintott, fel sem merült benne, hogy Lola nem mondana igazat, Annt pedig nem is érdekelte, nyújtózkodott, majd elment. Alec elköszönt, és magára hagyta a lányt.
Most, hogy magára maradt, több ideje jutott a gondolkodásra. Felkapcsolta maga mellett a kislámpát, majd leoltotta a nagyot. Nem akart egyedül maradni a sötétben. Bejutott a házba. Ide, ahol több a biztonsági őr, mint bárhol máshol. Itt járt a szobájában, ahová csak azon ritka alkalmakkor enged be bárkit is, mint a karácsony vagy a húsvét. Vagy akkor sem. 
Már maga az a gondolat is felkavarta, hogy valaki az engedélye nélkül a szobájába lépett, de hogy pont egy ilyen alak… Mégis milyen? Fogalmam sincs ki az, és ez a legőrjítőbb! – A kezébe temette az arcát. Nem sírt, ez a helyzet nem volt olyan borzasztó, hogy elkezdjen könnyezni. Sokáig tartott, míg újra elaludt, de akkor is nyugtalan volt. Most már egészen biztos lehetett abban, hogy valaki figyeli. És, ha ez nem lenne elég, még be is tör hozzá. Reggel, mikor felébredt meglepődött, hogy képes volt ennyit aludni, mikor tudatában volt annak, hogy bármikor bejöhet és  bármit csinálhat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése