Sziasztok! Hát itt az újabb rész. Remélem tetszeni fog!
02. Éjjeli látogató
A helyiség sötét, hideg és nyirkos. Semmi sem
világít, még egy apró ablak sincs, amin a nap fénye besüthetett volna. Lola
egész testében remegett, de nem tudta, hogy a hűvöstől, vagy a félelemtől.
Sosem rettentette meg a sötét, de ez most nem számított. Csend uralkodott a szobában,
csak a saját lélegzetvételét hallotta, ami furcsán egyenetlen volt.
Hol vagyok? – kérdezte magától Lola. Nem mert
megmozdulni, attól tartott nincs egyedül. Makacsul maga elé szegezte a
tekintetét, és remélte, hogy hamarosan megszokja a szeme a feketeséget, akkor
majd biztosan jobban lát. Valahol tudta, hogy csak álltatja magát, de akkor
muszáj volt ezt mondania.
–
Félsz? – Meleg lehelet futott végig a lány nyakán, amitől megborzongott. A hang
sokáig visszhangzott, de a végére már egészen eltorzult. Mély volt, egy
férfitől származott, de Lola ennél többet nem tudott megállapítani. A szíve
egyre hevesebben vert, úgy érezte, mindjárt kiszakad a helyéről. Szorító
ölelést érzett maga körül, két erős kar fogta közre. Lola ereiben
megfagyott a vér. A térde megrogyott, csak azért maradt még állva, mert valaki
hátulról tartotta.
Összeszedte minden erejét és
megpróbálta kitépni magát a fiú markából, de nem sikerült. Hiába kapálózott, a
két kar nem engedett. Egészen kifáradt, arcán könnyekkel vegyes izzadságcseppek
csorogtak le, torkából kétségbeesett sikoly szakadt ki. Ekkor a fiú a földre
lökte. Lola végre szembe találhatta magát a támadóval, de ahelyett, hogy egy
arcot látott volna, csupán egy sziluettet vett észre, és egy szempárt. Egy
jeges, kék szempárt, amely olyan természetellenes módon égett…
Mikor
felébredt, majdnem olyan rossz állapotban volt, mint az álmában. A levegőt
szaporán vette, a haja nedvesen tapadt a homlokára, és remegett, mint a
kocsonya. Megpróbált lenyugodni, de a szája teljesen kiszáradt, ezért a
fürdőszobája felé indult. Lábujjhegyen közelítette meg, ugyanis a hideg csempe
kellemetlen érzést okozott a talpának, papucsot pedig szinte sosem hord.
Felkattintotta a lámpát – amely pár másodperces késéssel
világosságot hozott a helyiségre – majd a csaphoz sietett.
Néha
kellemetlenül érezte magát attól, hogy ilyen hatalmas a fürdője. Majdnem akkora
volt, mint a szobája, középen teljesen üres térrel, csak egy enyhén
süppedős szőnyeg fedte a csempét. Egyik oldalon a sarokkádja terpeszkedett,
mellyel szemben ott állt a zuhanykabin. Ezzel szemben komódok és egy hatalmas
tükör volt. Az ajtóval átellenben állt a mosdókagyló és a vécé, meg egy egész
alakos tükör.
Lola nem tudta hány óra van, de az ablakból beszűrődő ezüstös
fényből arra következtetett, még javában éjszaka van. Úgy ment el a tükör
előtt, hogy nem nézett bele. Lelki szemei előtt látta a sápadt arcot, amelyen
több pattanás is éktelenkedik, a nagy szemeket, amelyektől csak még
betegesebbnek tűnik a tekintete, és az alatta húzódó sötét karikákat.
Megengedte
a vizet, és egy ideig az alá tartotta a kezét, így könnyebben beállíthatta a
megfelelő hőmérsékletre. A hűs víz eleinte kellemetlenül érintette a bőrét, de ez hamarosan jóleső cirógatássá vált. Míg a porcelánkád megtelt vízzel, ő levette a
pizsamaként használt pólót, majd hanyagul a földre dobta. Később úgyis felveszi
onnan, és gondosan összehajtogatja, miközben újat keres. A haját jól megformált
kontyba kötötte a feje tetején, majd bemászott a kádba. A forró víz – mely ellepte a testét –eleinte égette a bőrét, még be is
pirosodott, de később – mikor már kezdte megszokni – megnyugtatta. Elmerült benne, áztatta magát, míg a víz ki
nem hűlt.
Kiszállt,
majd magára csavart egy törölközőt. Míg fürdött az agya teljesen kikapcsolt, de
miután felöltözött és újra az ágyában tudta magát, hirtelen gondolkodni
kezdett. Az elmúlt pár nap meglehetősen furán telt el. Tulajdonképpen az
események nem is voltak azok, csak az érzés, amely folyton kísérte. Eleinte
betudta annak, hogy hamarosan elkezdődik a tizedik, és újra unatkozhat az
iskolapadban, ugyanakkor élvezheti álbarátnői társaságát is, és ezt meglepően várta.
Később
azonban rájött, hogy nem erről van szó. Pontosan négy nap telt el azóta, hogy a
próbán meglátta azt a tekintetet. Szinte biztosan tudta, hogy az álmában az
kísértette, pedig nem is emlékezett olyan részletesen rá, mint ahogy látta. De az agy csodákra képes… – sóhajtott magában, miközben beharapta az ajkát, majd
rágcsálni kezdte. Folyton érezte, hogy valaki figyeli, és csak ritkán – általában éjszaka – nyugodott meg.
Háromszor volt
még órán, pénteken, szombaton és hétfőn. Ugyanazt az
útvonalat tette meg újra és újra – talán még a taxis is megegyezett – és
lemerte volna fogadni, hogy ugyanaz az ember követte. Átkozta magát a
butaságáért, de úgy gondolta, hamarosan úgyis megtudja, mi ez az egész. A
kíváncsiság eluralkodott rajta, és egyre jobban várta a pillanatot, ugyanakkor
rettegett is tőle.
Olyan szánalmas vagyok… Annyira unalmas az
életem, hogy ilyeneket képzelek be magamnak! –
Csak nevetett, pedig valahol nem értett egyet magával. Egyik fele azt gondolta,
vissza kell térnie a valóságba, a másik viszont azt, hogy próbálja elhinni az
egészet, de ő nem tudta, melyiket válassza. Szállj
le a földre, kislány! – mondogatta a fejében, de ez nem sokat használt.
Rengeteg időt
töltött töprengéssel, azzal, hogy az egyik felét győzelemre vigye, de miután
rájött, hogy ez
patthelyzet, inkább felhagyott ezzel a fárasztó tevékenységgel, és elaludt. A
szobában csak a szuszogása hallatszott, ami a mély álomtalan álomnak
köszönhetően egyenletes és nyugodt volt. Ha látta volna magát, amikor alszik,
egész biztosan nem hitte volna el, hogy ő az. Sokkal szebbnek tűnt ilyenkor,
talán, mert egy babára hasonlított.
A
fény – amely az ablakon szűrődött be – gyéren világított meg az arcát. A
bőre porcelánnak tűnt – simának és fehérnek. Rövid, göndör
szempillái hosszú árnyékot vetett a járomcsontjára, mely most nem látatta olyan
soványnak az arcát. Pillái olykor megrebbentek, ilyenkor álmodhatott valamit,
amire talán soha az életében nem fog emlékezni. Ajkai sötétnek látszottak a félhomályban,
és az egyébként vékony szálú haja most a kócosságtól sokkal dúsabbnak hatott.
Halkan
nyílt ki az ajtó, és ugyanúgy csukódott is be. Damien olyan óvatosan mozgott,
ahogy csak tudott, szerencsére a parketta jó állapotban volt, és a szőnyeg is
tompította a léptei zaját. A házba nem volt egyszerű bejutnia, de mégis
sikerült neki. Az ablakokat kellett használnia, ami már csak azért is volt
nehézkes, mert egyetlen tűzlépcsőt nem talált az épület körül. Ha ez a milliárdos kunyhó egyszer véletlenül
lángra lobban majd nézhetnek ezek a ficsúrok! – morogta Damien, majd újabb lépést tett az ágy felé.
A
házban nevetségesen fényűző volt minden, a folyosókon vörös szőnyege, a széles
lépcsők a faragott korlátokkal és a festmények, amelyeket bizonyára jó pénzért vásároltak
meg. A lány szobája volt a legelviselhetőbb a többi közül, igaz, ez is elment
volna egy átlagos nappalinak. Viszont azt nem tagadhatta, hogy ízlésesen
rendezték be, de ez is egy jól megfizetett, menő designer munkája lehetett, nem
pedig a lány vagy bármelyik itt lakó ötlete.
Meglepően
éberen aludt. Onnan tudta, hogy egy csendesebb felhorkanása után – amelyet egy harmadik helyezésért járó érem váltott ki – a szemhéja mozogni kezdett, de a lány végül lebeszélte magát
az ébredésről és a másik oldalára fordult. Damien nem volt elragadtatva a
lánytól, sem a kinézetétől, sem pedig a személyiségétől, és kezdettől fogva
ellenezte a tagságát, de ő nem parancsolhat Oscarnak, az pedig nem hiányzik
neki, hogy elvesszen az állása.
Amikor
végre az ágyhoz ért, elgondolkodott. Most mi legyen? Az ilyen dolgokat
általában nem ő szokta végezni, túlságosan szereti az akciót és az izgalmakat
ahhoz, hogy ilyen unalmas, és teljességgel felesleges munkát bízzanak rá, de
mivel most az ő csapatáról volt szó, Oscar úgy döntött, övé lehet a megtisztelő
szerep, miszerint követnie kell a lányt. Nem mondhatni, hogy örült ennek a
megbízásnak, vagy, hogy az ő osztaga gazdagodik egy ilyennel, de ebbe sem lehet
beleszólása.
Egyébként
is meg kellene elégedni azzal, hogy a három közül ő találhatta ki, ki legyen az
a bizonyos tag. Persze enyhe rávezetéssel történt a dolog, Oscar ugyanis
igyekezett mindent úgy intézni, hogy a látszat megmaradjon, de mégis az ő
kezében legyen a döntés. Fogalma sem volt arról, hogy ez a lány – valami Lola – miért jobb a testvéreinél, de Oscar
szava megkérdőjelezhetetlen volt, legalábbis ő ezt hitte. Mindenki tisztelte,
de ez nem azt jelentette, hogy mindenben egyetértettek vele.
Leült
az ágyra, és majdnem ugrott egyet, mert az ágy úgy süppedt be alatta, mintha el
akarná nyelni. Nem is értette, hogy miért lepődött meg ezen. Hiszen egy
királylánynak ilyen bútor jár! Bámulta a lányt, és erősen gondolkodott azon,
hogy akkor most csapjon a lovak közé, vagy csak őrizze az álmát, mint egy
angyal, azzal a különbséggel, hogy ő inkább megfojtaná, mint megvédené ezt a
Lolát. Általában az ösztöneire hallgat, de most nem tehette. Lola biztos nem
szeretne Etiópiában éhezni, és rongyos ruhákat hordani, na meg koldulni,
ugyanis ő ezt az életet szokta meg. Fel sem merülhetett benne, hogy mások
nyomorognak, éheznek és nap, mint nap kidolgozzák a belüket is, hogy tudjanak enni adni a gyerekeiknek. Nyilván ő is azt gondolja, mint mások: a szegények maguk
tehetnek arról, hogy ilyenek, mert nem dolgoznak, vagy, mert nem tanultak. Az
nem is jut eszükbe, hogy nem olyan egyszerű munkát szerezni, és ha van is, nem
feltétlenül fizet elegendőt a normális körülmények biztosításához.
Alig
várta már, hogy hallgathassa az unalmas beszámolókat az olyan égbekiáltó
problémákról, mint a magas sarkú okozta égető fájdalom, vagy a fiúgondok,
amiknek semmi értelme nincs. Már bosszantotta, pedig még sosem beszélt vele. Egy
ideig nézte őt, majd fölé hajolt. Ekkor a lány szeme felpattant.
Lola
szíve hevesen dobogott, mikor meglátta az elmosódott arcot. Sűrűn kapkodta a
levegőt, mégis úgy érezte megfullad. A pupillája kitágult a félelemtől, a teste
pedig megbénult. Az arcot nézte, amelyből szinte semmit sem látott, majd
megragadta a szempárt, amely olyan ismerős volt. Kerek, jegeskék szemek
néztek vissza rá, amelytől annyira megrémült, hogy egy sikoly önkéntelenül
hangzott fel, a másik pedig ugyanolyan váratlanul szakadt ki a torkából.
Lola
felült az ágyában, miközben szorosan összeszorította a szemét. Senki sincs itt! Csak képzelted! Nyugi,
nyugi, nyugi! Mire kinyitod a szemed, nem lesz itt. Nem is volt itt. És
valóban, mikor újra megpillantotta a szobát, rajta kívül senki sem volt jelen.
Az ablakon hűs szellő kúszott be, és amikor elért Loláig megborzongatta a
lányt.
Pár
másodperc sem telt bele, a villany kattant egyet és két rettentően fáradtnak
tűnő egyén lépett be. Ann egy rövid, selyemkombinét viselt, amely állítása
szerint tökéletesen megfelel az alvásra, azonban ezt ő sem hitte el. Utált
abban a göncben aludni, de mivel annyira jól állt neki, és a filmekben is
mindenki ilyet hordott, ellenállhatatlan volt számára a vágy, hogy ebben töltse az éjszakát. Aranyszőke haja kócos volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, és
koránt sem nyújtotta azt a formát, amit Lola nem csak megszokott nővérétől,
hanem el is várt. Alec egy bokszer alsóban és egy pólóban futott be, világos
haja a homlokába hullott, és éppen egy ásítást fojtott el, amikor beért.
– Mi történt? Jól vagy? – kérdezte
Alec idegesen. Lola pislogott, időbe telt, míg felfogta, hogy éppen őt akarták
megmenteni. Ahelyett, hogy megnyugtatta volna őket, vagy elmagyarázott volna
mindent – még ha nem is azt az őrültségnek tűnő eseményt, miszerint
valaki betört a szobájába és valamit megpróbált tenni vele, hanem valami
hihetőbbet, mondjuk egy rossz álmot – ő inkább felvonta a szemöldökét, és
egy kedvesnek csöppet sem mondható kérdéssel válaszolt a kérdésre.
– A serpenyő hol marad? Vagy azt
gondoltad, ha egy pszichopata láncfűrésszel, vagy legalább egy tolvaj
pisztollyal megtámad, akkor puszta kézzel simán legyőzöd? – Alec aggódó arca
egy pillanat alatt váltott át rosszallóba, bár ennek az érzelemnek a
hamisságáról a szeme furcsa csillogása árulkodott.
– Ezt megjegyeztem, kislány!
Legközelebb, ha valaki meg akar ölni, vázával jövök, ha az megfelel kegyednek –
tréfálkozott ő is. Lola elmosolyodott. Mindig is különös mosolya volt, nem
lányhoz illő, de mégis ettől lett olyan aranyos. Féloldalas volt, mint a fiúké,
kicsit hasonlított arra, mikor az ember elhúzza a száját, és az egyik oldalt
kilátszott a farkasfoga, ami még tizennégy éves korában nőtt ki. Lola utálta
ezt a fiús vigyort, de nem tehetett ellene semmit, pedig már többször próbált
átszokni csábosabb, nőiesebb mosolyra.
– Oké, miután befejeztétek a kis
viccestet, elmondanád mi a fene történt? – kérdezte Ann. Ő egyáltalán nem
élvezte a testvérei humorát. Semmi kedve sem volt ilyen fáradtan megjelenni
másnap az egyetemen, főleg hogy rengeteget kellett még tanulnia. Alec szintén
kérdőn fordult a húga felé, aki hamarosan bele is kezdett a magyarázatba.
– Semmi, csak… rosszat álmodtam, azt
hiszem. – Mindig jól hazudott, amitől minden sokkal könnyebbnek bizonyult az
életében, de mindegyik eset után hatalmas lelkiismeret-furdalása lett. Alec
bólintott, fel sem merült benne, hogy Lola nem mondana igazat, Annt pedig nem
is érdekelte, nyújtózkodott, majd elment. Alec elköszönt, és magára hagyta a
lányt.
Most,
hogy magára maradt, több ideje jutott a gondolkodásra. Felkapcsolta maga
mellett a kislámpát, majd leoltotta a nagyot. Nem akart egyedül maradni a
sötétben. Bejutott a házba. Ide, ahol több a biztonsági őr, mint bárhol máshol.
Itt járt a szobájában, ahová csak azon ritka alkalmakkor enged be bárkit is,
mint a karácsony vagy a húsvét. Vagy akkor sem.
Már
maga az a gondolat is felkavarta, hogy valaki az engedélye nélkül a szobájába
lépett, de hogy pont egy ilyen alak… Mégis
milyen? Fogalmam sincs ki az, és ez a legőrjítőbb! – A kezébe temette az
arcát. Nem sírt, ez a helyzet nem volt olyan borzasztó, hogy elkezdjen
könnyezni. Sokáig tartott, míg újra elaludt, de akkor is
nyugtalan volt. Most már egészen biztos lehetett abban, hogy valaki figyeli.
És, ha ez nem lenne elég, még be is tör hozzá. Reggel, mikor felébredt
meglepődött, hogy képes volt ennyit aludni, mikor tudatában volt annak, hogy
bármikor bejöhet és bármit csinálhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése