2014. november 22., szombat

06. Az első edzés

Sziasztok!
Hát itt is van az újabb rész! Eredetileg ezt terveztem az előző hétvégére, de sok minden jött közbe. Ne haragudjatok, hogy csak úgy beharangoztam a részt, és végül mégsem jött! Egyszer még bepótolom, talán most, vagy jövő héten, de lehet, hogy karácsonyi ajándékként kaptok egy pluszt részt! Addig is itt van ez és remélem, hogy mindenkinek tetszik! :) Ismételten elnézést kérek a rossz szerkesztésért, de még mindig problémákkal küzdök! 


06. Az első edzés

  Másnap délutánra beszélték meg az első edzésük időpontját. Lola jó passzban ébredt, de mikor eljutott az agyáig a tudat, hogy újból találkoznia kellett Damiennel, kissé elszontyolodott. Különösen sötét összeállítást választott arra a napra, egy kő koptatott farmert, egy fekete pólót és egy bakancsot. Ez a szett éppen az ellenkezőjét üzente, mint az előző napi. Mint egy elcseszett rocker... – gondolta magában, ahogy sápadt, apró alakját bámulta a tükörben. 
   Az iskolában semmi említésre méltó nem történt vele. Az egész délelőttje azzal telt, hogy kerülte Carát és követőit, nehogy konfliktusba keveredjen az új csapattársával. Ezenkívül továbbra is foglalkoztatta a gondolat, hogy mégis mi fog történni azon az edzésen, és hogy Damien miért ilyen utálatos vele. Semmit sem követett el ellene,  semmivel sem érdemelte ki azt a goromba viselkedést, amelyet vele szemben tanúsított. 
   Kedden táncórája volt, és mivel a pontos időpont megadásáról elfeledkeztek, a lány nyugodt szívvel indult az Akadémia felé. Robert kivételesen már ott volt, és átöltözve, kissé türelmetlenkedve várta partnerét, aki olyan gyorsan, ahogy csak tudta, átvette táncruháját, majd rohant is, hogy elkezdhessék a gyakorlást. 
   Robert mindig pontos volt, de sosem érkezett annyival előbb, hogy várakoznia kelljen. A tanár csak kicsit később érkezett, addig ők ketten nyújtottak. Egyetlen szót sem szóltak közben. Talán Robert hallgatagsága zárta ki a kettejük szorosabb kapcsolatának lehetőségét. Már gyerekkoruk óta ismerték egymást, mégsem tudtak semmit a másikról. A fiú tipikus maximalista volt, aki sosem méltányolta eléggé partnere eredményeit, mindig csak egy "jó" vagy "rendben lesz" kijelentéssel nyugtázta a bravúros lépések igencsak szép végrehajtását. 
   Lola ennek ellenére tudta, hogy jól teljesített, és azt is, hogy érdemes volt folytatnia. A tanár mindig bátorította, és kimondottan ügyesnek tartotta a lányt. Bár a versenyeken sosem nyertek – és talán ez lehetett Robert érdektelenségének újabb oka –, Lola kitörő lelkesedéssel és nagy odaadással tanulta be az újabb koreográfiákat, amelyek idővel egyre bonyolultabbá váltak, és egyre nagyobb edzettséget kívántak. 
   A lány gondolatai még mindig az Enigma és az ott történetek körül forogtak. A hely hangulata olyan könnyed, és mégis komoly volt, Oscar olyan különösen fiatal volt, és maga a helyzet egyszerűen olyan lehetetlennek tűnt, hogy minden percben valószínűtlenebbnek látta a tegnap előadott mese valóságosságát. Cara volt a legképtelenebb az egészben. Azt, hogy létezik egy szervezet, amely a háborúk megelőzésére szolgál, még lehetséges is. De Cara egyáltalán nem illett bele abba környezetbe. Az ő gondolkodása túl idealistának tűnt Lola szemében ahhoz, hogy egy ilyen dologról tudomása legyen. 
  Mégis hol és mikor fognak találkozni Damiennel? Lola arra az elhatározásra jutott, hogy majd elmegy a Központba, de most, hogy jobban belegondolt, biztos volt benne, hogy rosszul érezné magát, ha csak úgy besétálna oda, miközben csak egy napja tudott erről az egészről. Azt is lehetségesnek tartotta, hogy Damien jön majd érte. 
   Ha így van, akkor hogyan fog vele viselkedni? Ez nehéz kérdés volt, hiszen eddigi találkozásuk alkalmával természetes volt a gúnyos hangnem és a sértő szavak használata. Tulajdonképpen már több ízben is volt szerencséjük egymáshoz, csak azok többségében Damien nem akart kommunikálni a lánnyal, sőt, legutóbb is csak kelletlenül tette. 
   Hogyan köszönjön neki? A kézfogás túlságosan hivatalosan tetszett Lolának, nem akart úgy viselkedni a fiúval, mintha üzleti partnerek lennének. Barátjaként sem kezelhette, hiszen nem volt az. Az ölelés számára felettébb bensőséges gesztusnak számított, és ezzel csak legszorosabb ismerőseit és családtagjait tüntette ki, őket is csak olyankor, mikor valóban szükségesnek érezte. Az arcra adott pusziról pedig még csak szót ejtenie sem érdemes. Egyetlen lehetőség maradt hát, méghozzá az igen távolságtartó, ám annál rövidebb fejbiccentés. Semmilyen érzelmet nem közvetített, és nem is feszélyez senkit. 
   Szerencsére éppen a gondolatmenet végére ért, mikor nagy indulattal kicsapódott a tükrökkel teli terem ajtaja, és belépett rajta Damien. Csöppet sem zavartatta magát, még egy szemtelen grimaszt is megengedett magának. Lola nem tudta, hogy ezzel most őt, vagy a táncot, vagy esetleg mindkettőt becsmérli-e, de tudakozódni már nem volt ideje, ugyanis Robert és a tanár kissé idegesen kezdtek érdeklődni a fiú jelenlétének okáról.
   – Elnézést, de itt éppen egy zárt tanóra folyik. Remélem, nem zavarja, ha távozásra szólítom fel – szólalt meg lágy, nyugodt hangján Mr. Atkins. Damien egy pillantásra méltatta a jó kiállású, igen csak akrobatikus testalkatú férfit, majd közönyös hangon válaszolt a fel nem tett kérdésre. 
   – Lolához jöttem. Gondolom elfelejtett szólni, hogy igencsak segítségre szorul biológiából. Holnap dolgozatot írnak. A magántanára vagyok. – Lola ennél ügyetlenebb hazugságot még nem látott. Nem azért, mert Damien hangjából kihallatszott volna a hamisság, vagy mert a tekintete,a testtartása elárulta volna őt. Azért tartotta szokatlanul szerencsétlennek a fiú szavait, mert még Robert és Mr. Atkins is tisztában voltak a lány intenzív szeretetével a biológia iránt. Furcsán néztek a lányra, akinek arca egy pillanatra vidám kifejezést öltött magára. 
   – Aha. A magántanára  – Robertről lerítt, hogy nem hiszi el Damien egyetlen szavát sem, de többet nem fűzött hozzá. 
   – Nos, ha egy ilyen fontos dolgozatról van szó, akkor eltekinthetünk a mai edzéstől. – Beszéd közben folyton Lolát figyelte. Mr. Atkins kissé szomorkás volt. Loláról nem hitte volna, hogy egy ilyen hazugsággal fogja valaha kivívni a próba elhalasztását, valami idősebb fiú kedvéért. 
   – Köszönöm szépen, akkor mi most megyünk – köszönt el Lola mosolyogva. Kissé zavarta a tudat, hogy most ők ketten azt hiszik, Damien meg ő... 
   – Jól elcseszted – morogta, miközben felhúzta a dresszére a nadrágját, majd arra a pólóját. Damien meglepődött az egyhangú, sötét szerelésen, de nem mondott semmit. 
   A Központig tartó út kínos csönd keretében telt. Lola igazán szeretett volna valamit mondani, de akárhányszor szólásra nyitotta a száját, szembetalálkozott Damien lebeszélő tekintetével, és inkább meggondolta magát. A fiú egyáltalán nem volt kíváncsi rá. Sem arra, hogy mi történt vele aznap, sem arra, hogy máskor, nem érdekelték a nyilván mély gondolatai, sem pedig véleménye az élet dolgairól. Az egész lány hidegen hagyta úgy, ahogy van. 
   Az edzőterem jól felszereltnek bizonyult. A különböző erősítőgépek egy edzőteremhez tették hasonlatossá. Bordásfalak és kötelek lógtak bal oldalon, bokszzsákok függtek mindenfele és középen egy ring volt. Az eszközök és fegyverek mind a szemközti falon díszelegtek, kissé megrémítve Lolát. Volt köztük hosszú vadászpuska és revolver, kések, nyilak és íjak is. Ezek elavult fegyverek voltak ugyan, de olykor megállták a helyüket, és sokkal nehezebben tudták a segítségükkel beazonosítani az Enigma ügynökeit. 
   – Vaktöltények vannak bennük – mondta minden különösebb ok nélkül Damien. – Az éles fegyvereket nem itt tartjuk. – A fiú szükségesnek érezte ezt megjegyezni, nehogy Lola jó szándékot feltételezzen az előbbi megnyilvánulása mögött. – Na, mire vársz még? – kérdezte Damien, mikor látta, hogy Lola még mindig tétlenkedett. 
   – Merre van az öltöző? – nézett körbe Lola. Damien valami nevetésszerű hangot adott ki, amely még felismerhetetlensége ellenére is megvetőnek tűnt. 
    – Nem alakítottak ki öltözőket. Az edzőterem is csak húsz éve épült, ezelőtt irodák voltak itt. 
    – Akkor merre vannak a mosdók? Ott is jó lesz – vont vállat. 
    – Arra most nincs idő. Így is eléggé elhúzódott a dolog az idióta táncpróbád miatt. Öltözz át itt.  Lola ki akarta kérni magának, hiszen a tánc minden, csak nem idióta. Kelletlenül, de levette a nadrágját, majd a pólóját. Rajtuk kívül senki sem volt a teremben, amit eleinte furcsállt, de most inkább örült ennek. A próbán viselt ruhája volt rajta, ami jelenleg elég sokat mutatott, de tudta, Damiennek, sőt egyetlen másik hímnemű egyednek sem okoz semmilyen nehézséget az ő vékony, jelentéktelen testének részleges fedetlensége. 
   Az edzést bemelegítő futással kezdték. Lola állóképessége igen nagy döbbenetet okozott Damiennek. Sokkal jobban örült volna annak, ha a lány már az elején megkérte volna, hogy hadd állhasson le, de ez egyáltalán nem történt meg. 
   – Menj a bordásfalakhoz és hátsó függésbe fel! Huszonöt lábemelés! – utasította Damien. Lola olyan gyorsan sietett oda, amennyire csak tudott. Felkapaszkodott, de már az is hatalmas kínnak számított, hogy megtartotta a saját, egyébként csekély, testsúlyát. Hangot nem adva erőlködésének emelgette a lábát, de a fiú talált benne kivetnivalót. 
   – Egyenesítsd ki a lábad! Magasabbra! – mondogatta. Lola mindent megtett ezért, de Damien természetesen nem elégedett meg vele. Büntetésből még tíz, állítása szerint borzalmasan szabálytalan, lábemelést csináljon. Miután leugrott, a kezei pirosak voltak, a karjai pedig enyhén remegtek. 
   Damien vastag kötelet húzott el a fal mellől. Lola már tudta, hogy a kötél lesz a következő próbatétel, amelyen ugyanúgy el fog bukni, mint az előzőn. A lány egy ideig nézte a lógó kötelet, majd felugrott rá. Kis ideig tartotta magát, ami hatalmas erőfeszítésébe került, majd az egyik kezét feljebb tett, és húzni kezdte magát. Nem bírta, ezért elengedte magát. A tenyere felhorzsolódott. 
   – Ez meg mi volt? – kérdezte lenézően Damien. Lola tisztában volt vele, hogy a fiú cukkolása nem ösztönzés céljából hangzott el, hanem puszta rosszindulatból. Ezzel nem törődve megvonta a vállát. Damien úgy tett, mintha nem vette volna észre, de valójában igencsak ideges lett a lány szemtelenségétől. 
   Lolának azon a napon nem volt sikerélménye. Damien már az elején megállapította, és ezen a napon csak erősödött ebben a hite, hogy hosszú, intenzív kiképzésre volt szüksége, de még így is hátrányosabb helyzetűnek fog bizonyulni, mint a többi ügynök. Legalább kellemesen csalódott azt illetően, hogy a lány milyen egy panaszkodós liba, ugyanis egyáltalán nem volt az. Már rég besötétedett, mikor megbeszélték, hogy másnap ugyanekkor, vagy talán kicsit korábban találkoznak Lola iskolája előtt, és folytatják az edzést. 
   
   Damien gyalog ment haza. Az irányokat nem is figyelve tette meg a lakásáig az utat, miközben azon bosszankodott, hogy milyen nehéz dolga lesz a lánnyal. Némileg csalódottan nyugtázta, hogy Lola Tucker sokkal kitartóbb, mint a legtöbb korabeli, vagy társadalombeli lány. Könnyebb volna, ha kiszállna és valami más módszert találhatnának a nyomozásra.
   Amikor hazaért, a kulcsát és a kabátját a falra szerelt fogasra akasztotta, a táskáját pedig a földre dobta. A konyhájába ment, ahol kivett a hűtőből egy kis hűtött vizet, majd a telefonján tárcsázta az egyik pizzázót. Az estéi általában csendesen teltek, most így történt volna, de nemsokára csöngettek.
Unottan sétált az ajtóhoz, majd nem több lelkesedéssel nyitotta ki. Damien arcán ritka mosoly villant fel, amit a megszokott, kihívó követett. Az ajtóban álldogáló Cara észre sem vette a kettő közti váltást. A fiú kedvelte őt, de abban nem volt biztos, hogy szerelmes is belé. Nem tagadhatta, a lány egyszerűen gyönyörű volt, és igazán szerencsésnek mondhatta magát, hogy egy ilyen személy elviselte, sőt, talán még mélyebb érzéseket is viseltetett iránta. Egyelőre Cara tökéletes volt a szürke hétköznapok színesítésére.
   – Dami! – mondta és a nyakába ugrott. Legszívesebben a lányra kiabált volna, hogy ne nevezz Daminek, mert az olyan, mintha egy retardálthoz beszélne, de inkább hallgatott. Szorosan magához ölelte a vékony lányt, és beszívta a kellemes parfümillatot. A hosszú, aranyhaj tökéletesen egyenes volt, és mint egy nagyon finom anyagú, selymes fátyol, úgy fedte Cara hátát. Damien végigsimított rajta, élvezte, ahogy ilyen puhán érinti a bőrét.
   Beljebb mentek, majd leültek a kanapéra. A tévét csak halkan kapcsolták be, inkább beszélgetni kezdtek ahelyett, hogy mindenféle buta filmre koncentráltak volna. Ma már találkoztak az Enigmában, de mivel Lola alapkiképzéséig szüneteltették az akciókat, nem volt alkalmuk több időt együtt tölteni. Cara elmesélte, hogy mi történt vele az iskolában, és Loláról is beszélt. Nem lepte meg, hogy csupa negatív dolgot mondott róla. Hiszen ő is csak egy gazdag… Damiennek ma este még dolgoznia kellett, ezt pedig kissé keserűen jelentette ki.
   Cara végül odabújt hozzá, fejét a vállára hajtotta. A lány tudta, hogy az imént hazudott neki, de nem igazán volt bűntudata. Megvolt ugyan a kockázat, hogy az a nyavalyás Lola elmondja az igazat, de őszintén szólva, nem hitt abban, hogy Damien egyetlen szavát is megkérdőjelezte volna éppen amiatt a jelentéktelen és ócska lányért. 
    – És mégis meddig marad? – kérdezte. Damien felkapta a fejét, és értetlenül nézett a lányra.
    – Ki? – kérdezte. 
  – Hát Lola! – Cara nem értette, hogy a fiú miért nem figyelt rá. Az esetek többségében a társaságában lévő férfiak nyál csorgatva lesték minden szavát, és le sem bírták venni a szemüket róla. Ezzel szemben Damien a tévét bámulta, ha pedig nem azt, akkor csak érdektelen tekintettel méltatta őt. Létezhet az, hogy Cara nem töltötte ki Damien összes gondolatát? Hogy más is járt a fejében, mint ő? Talán egy másik lány? Ez tényleg lehetetlen gondolatnak bizonyult. 
   – Nem tudom. – vont vállat. –  Ameddig le nem zárul az ügy. – Valójában csak reménykedett szavai igazában. Lola kitartónak látszott, és bár most ügyetlen, gyenge és nem különösebben okos, a kiképzés után nemcsak megfelelne, hanem ki is tűnhetne az ügynökök közül. Még ha képesek lettek volna rövid időn belül lezárni az ügyet, Lola akkor sem hagyta volna el csak úgy az Enigmát. Elsősorban rengeteg mindent tudott, így nem engedhetik csak úgy el! Talán majd áthelyezik őt egy másik helyre, vagy aktakukacként lehet szolgálatára az országnak. Rosszabb esetben Damien csapatában marad, és tovább zavarja majd őt és Carát. Kérdés, hogy ők ketten együtt lesznek-e még akkor. 
  Cara elhúzta a száját, majd megsimította a fiú karját. Nem volt különösebben izmos, de elég erős volt ahhoz, hogy minden nehézség nélkül az ölébe kapja Carát, felálljon vele és a szobába vigye, miközben hevesen csókolta a mostanra megnyugodott lányt.  


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése