2014. november 24., hétfő

07. Ebéd

Sziasztok!
Sikeresen utolértem magam a részek feltételével, hiszen most következik az eredetileg hétvégére tervezett fejezet. Sajnos szombaton Bécsben leszek, ezért lehetséges, hogy ismét kések majd, de remélhetőleg ez nem fog bekövetkezni. Addig is jó olvasást! 

07. Ebéd



  Miután Lola hazaért könnyedén megfeledkezett az edzés gyötrelmeiről, de reggel már nem volt ilyen szerencséje. Sajgó tagokkal ébredt, amelyek miatt még az ágyból való felkelés is csak komoly küzdelmek árán történhetett meg. Este még büszke volt magára, amiért olyan jól viselte a dolgot, hogy képes volt nyugodt maradni, és egy árva szót sem szólt, még annak ellenére sem, hogy legszívesebben abbahagyta volna az egészet, mára viszont ez a büszkeség elpárolgott, és Lola lelkében tátongó ürességet a csalódottság töltötte be. Az állóképessége tulajdonképpen elfogadhatónak bizonyult, és ezt ő maga, minden elfogultság nélkül is látta, de az erőnléte annál több problémát okozott. A tükörben hosszasan nézegette magát, ám ezúttal nem érdekelte sem a haja fakósága, sem pedig alakjának túlzott soványsága. Az izmok jelét keresgélte, de később belátta, ez túl időigényes, és teljességgel felesleges tevékenység. 
  A mai napját is úgy kívánta eltölteni, ahogy a tegnapit, azaz Cara elől bujkálva. Tudta, hogy ez hosszú távon nem megoldás, hiszen előbb-utóbb mindenképpen találkozniuk kell, de őszintén szólva, nem sokat gondolt a jövőre, fontosabbnak tartotta a jelenbéli történések értékelését, élvezetét és túlélését. Egyetlen dolog volt, amiről álmokat szőtt, az pedig a foglalkozása, mely kétségkívül a természettudományokhoz kapcsolódó munka lesz, de hogy bővebben micsoda, arról már tényleg nem volt fogalma. 
   Éppen az ebédszünet következett, mikor Lola egy olyan pillanatot élhetett át, amelyeket eddig csak a hollywoodi, valójában elég hamis képet adó filmekben lát az ember. Az étteremhez hasonlatos helyiségbe lépve pár másodperces csendet tapasztalt, majd az egyik diák harsány kacaja elindította a lavinát, és a teremben tartózkodó tanulók mind jóízű nevetésbe kezdtek. Naivan körbenézett, hátha megtalálja a hahota forrását, de sajnálatos módon rá kellett jönnie, hogy az nem más, mint ő. 
   A lány nem nézett magára, pontosan tudta, hogy a külsején nem találhatott volna semmi kifogásolnivalót, és a tettei sem adtak okot arra, hogy nevetségesnek tartsák. A tömegben az egyetlen nyugodt alakot figyeltek, aki ördögien angyali mosollyal pillantott rá. A kihívó tekintet szinte hadüzenetnek számított, Lola azonnal tudta, hogy ettől kezdve nincs megállás. Az iskola színeiben pompázó, rövid szoknyát és ujjatlan felsőt viselt, a lábát keresztbe vetette. A testtartása sugározta a magabiztosságot, amitől Lola egyre idegesebb lett. 
   A Thomas Edisonban nyílt titoknak számított, hogy ők ketten nem kedvelték egymást. Lola nem csak az elmúlt napokban próbálta kerülni őket, de akkora ügyet még sosem csinált belőle, mint most. Cara sem igyekezett kinyilvánítani a negatív érzéseket, amelyeket a lány iránt táplált, inkább kegyetlen módon, másokkal végeztette el a dolgot, nevezetesen a csatlósaival. 
   A lejárató kép – amellyel tele volt az egész ebédlő fala – természetesen Lolát ábrázolta. Valószínűleg egy kimerítő testnevelésóra után örökíthették meg, mikor a lány igencsak előnytelen pozícióban, lihegve néz a kamerába. Az arca vörös volt a fáradtságtól, a copfja kibomlott, így a haja kócosan omlik a vállára. Egy rongyos tréningnadrágot viselt, meg egy olyan bő pólót, amely még az egyébként is nehezen látszódó nőiességét is eltakarta.
   Lola mély levegőt vett. Ha elkezdett volna dühöngeni, csak azt érte volna el vele, hogy ez az egész, a fénykép és a helyzet, nem merült volna el a feledés homályában, hanem újra és újra felhozakodtak volna vele, ezzel valószínűleg nyomott hagyva a lány lelkében. Nem rohanhatott ki az ebédlőből, de nem lett volna képes végigsétálni a termen, azt tettetve, hogy semmi sem történt. Jó színészi képességekkel áldotta meg az ég, de ezt azért nem tudta volna megtenni. Akkor mégis mi legyen? – kérdezte önmagától. Rövid töprengés, és egy hangtalan sóhaj után olyan hangos és olyan valós nevetés fakadt ki a torkából, hogy nyomban csöndre intette a diáksereget.
    – Te ezen nevetsz? – hitetlenkedett Cara, miközben vészes közelségbe került Lolával. A lány megpróbálta a visszafojtott nevetést utánozni, majd megvonta a vállát. A tekintetéből vidámság sugárzott, miközben ennél kínosabban nem érezhette volna magát. Szerencsére ezt senki sem vette észre, ugyanis a döbbenettől elfelejtettek a részletekre figyelni.
   – Miért ne nevetnék? Ez egy különösen rosszul sikerült kép, amelyik úgy látom, mindenkinek egy szórakoztató ebédszünetet szerzett. – Carának nem volt lehetősége mást mondani, ugyanis a csengő megszólalt, a diákok pedig a tantermek felé kezdtek igyekezni.
   Lolának lyukas órája volt, amit úgy döntött, az ebéd bepótolásával fog eltölteni. A Thomas Edison elég szigorú iskola volt, de a lyukas óráknál való lógást nem vették annyira komolyan, mint más kihágásokat, így a lány egyszerűen kisétált az épületből és elindult a kedvenc étterme felé. Elővette a telefonját és a fülhallgatóját a fülébe téve elkezdett hallgatni egy számot, míg meg nem érezte a fájdalmas koppanást a hátán.
   Értetlenül megfordult. Először a földön lévő botot látta meg, amely a hátáról pattant vissza, majd az azt elhajító Damient, aki félmosolyra húzva a száját, zsebre tett kézzel indult el Lola felé. Szokás szerint fekete bőrdzsekit és fekete bakancsot viselt, és a többi ruhadarabja is ezen a színskálán mozgott. Vajon az alsója is fekete?  – töprengett a lány, majd egy fejrázással kiűzte ezt az ostoba elképzelést az agyából. 
   – Mégis mit keresel itt?  – érdeklődött a fiú, de hamarosan rájött, hogy Lola semmit sem ért belőle, hiszen a zene még mindig hangosan dübörög a fülében. A lány pedig nem tudott szájról olvasni, így hiába fürkészte a kellemesen telt ajkakat, és azt, hogy milyen szépen formálják a szavakat, semmit sem vett ki belőle. Nagy nehezen kikotorta a táskájából a telefont, aztán kikapcsolta a zenelejátszót, mire Damien megismételte az előbbi mondatát, és még hozzátette:
   – Úgy tudtam iskolában kéne lenned királylány. Vagy még ezeket a szabályokat is önkényesen megváltoztatod?
   – Ilyen lázadónak tűnnék? – vonta fel a szemöldökét Lola, majd ő is odabiggyesztette még ezt: – Vagy csak neked van ilyen jó véleményed rólam? – Az apró, törékeny testalkatú, kissé beteges kinézetű lány mindennek tűnt, csak nem lázadónak, ezért egyértelmű volt a válasz. Damiennek muszáj volt felnevetnie. Az érces nevetésre Lola szája önkéntelenül mosolyra húzódott. 
   – Most komolyan, mit keresel itt? – kérdezte végül.
   – Lyukas órám van – felelte. A lány meg sem kísérelte bemártani Carát, ugyanis biztosra vette, hogy a fiú egy szavát sem hitte volna el.  – Ma mikor lesz edzés? – törte meg a kettejük közt beállt csendet.
   – Négyre gyere a Központba – adta ki az utasítást Damien. Valami különös öröm árasztotta el a fiút, amiért parancsolgathatott a lánynak. Kis iróniát érzett, hiszen Lolát tipikusan egy elkényeztetett, utálatos és főnököskodő libának tartotta, aki egész nap osztogatja az utasításokat a személyzetnek.
   – Hová mész? – kérdezősködött tovább Damien valamiféle érthetetlen ok folytán.
   – Ebédelni – válaszolta azonnal, majd hirtelen, szinte gondolkodás nélkül hozzátette:  – Nem jössz?  – A kapcsolatteremtés volt a célja, remélte, hogyha rendes lesz vele, akkor az edzéseken is jobban fogja majd kímélni. Damien fáradt volt, és már várta, hogy otthon lefeküdhessen, de újabb megmagyarázhatatlan késztetést érzett arra, hogy elmenjen ebédelni ezzel a lánnyal. Talán a kíváncsiság, talán csak a hatalmas fáradtság tette, de belement. Tudni akarta, hogy egy ilyen gazdag lány mégis milyen helyen ejt meg egy könnyed ebédet.
   A séta csendesen telt, a fiú hagyta, hogy a lány irányítson, és szó nélkül követte. Minden kísérlet, mely a kettejük közti folyékony beszélgetés kezdeményezésére tettek, kudarcba fulladt, pedig Lola igazán próbálkozott. New York kevésbé fényűző részén mentek végig, majd megálltak egy kis hamburgerező előtt.
   A lány megfogta a kilincs gyanánt szolgáló fémrudat, de nem nyomta beljebb, így az ajtó sem nyílt ki. Hátranézett a válla felett, és megkérdezte.
   – Na?
   – Na mi? Ne mondd, hogy te itt akarsz enni! Itt! – álmélkodott a fiú. Olyan egyszerű, sőt, lepukkant helynek tűnt, hogy teljességgel lehetetlennek tartotta, hogy Lola egy ilyen helyen egyen. 
   – Miért ne mondanám? – Lola természetesen értette, hogy miért akadt úgy fent Damien, de mégsem. Érezte, hogy a fiú elítéli a vagyoni helyzetét, ami szerinte kissé ironikus is volt. Kihallott már olyat, hogy egy alsóbb osztályú nézzen le egy gazdagot? Persze a valós életben többször van így, mint az ember hinné, ennek ellenére Lola mégiscsak furcsán érezte magát ettől.  – Az étel egészen finom, szerintem megéri. – rántotta meg a vállát, miközben belépett az olaj szagú helyiségbe. 
   Csak páran beszélgettek az asztaloknál, viszonylag csend uralkodott a teremben. Lola és Damien a pulthoz sétált, ahol mindketten udvariasan, és kellően halk hanggal rendeltek. Miután biztosították őket arról, hogy az ételek elkészültekor majd kiszolgáltatják azokat, leültek egy tetszőleges bokszba. Még pár, hasonlóan kényelmetlen ülés és néhány asztal alkotta a fogyasztók számára biztosított tér összes bútorát, a szerencsés elrendezés pedig otthonosabbá tette ezt. 
 Damien arcokat vágva figyelte, ahogy Lola elé leteszik a zöld salátalevelekkel és paradicsomkarikákkal teli tálat, és hamarosan meg is szólalt. 
   – Megértem, hogy nem rendeltél hamburgert – kezdte szánakozó hangsúllyal, és a hihetőbb előadás érdekében még az ajkát is lebiggyesztette.  – Hatalmas szégyen lenne, ha kiderülne, hogy ilyen zsíros és hizlaló ételeket tömsz magadba. Így nem a végén nem hiszik el, hogy anorexiás vagy. 
    – Az anorexia elsősorban nem testi, hanem lelki betegség, és mivel látom rajtad az őszinte aggodalom jeleit, el kell árulnom, hogy nem vagyok az – mondta Lola, miközben felszúrt a villájára egy uborkadarabot. 
   – Pedig igazán hatásos volna, hiszen a sajnálat nagyon sokakat népszerűvé tesz, és bár az egész hazugság volna, úgy gondolom, neked megérné. Hiszen az egész életed egy nagy hazugság. – Lola pajzsán csak az utolsó szavak hatoltak át, és mély nyomott hagytak benne. Napokig töprengett még ezen. Ekkor azonban úgy tett, mintha semmi sem történt volna, mintha Damien sértései csak értelmetlen megjegyzések lettek volna, és magabiztosságot tettetve így szólt:
   – Hidd el, hogy semmi ilyesmi nem jár a fejemben.  
   Damien őszintén szólva egyáltalán nem hitt a lánynak. Kissé össze volt zavarodva, hiszen jelenleg a számára taszítóan ellenszenves lánnyal töltötte a szabadidejét, pedig egy pihentető alvás sokkal jobban jött volna neki. Meggyőzte magát, hogy ezt csak a kíváncsiság tette. Meg akarta tudni, hogyan viselkednek, mit gondolnak a gazdagok, és kitől lehetett volna ezt könnyebben megtudakolni, mint egy költekező, milliomos csemetétől? 
   – Egyébként lisztérzékeny vagyok – tette hozzá Lola, kis csönd után. Damien valahol, mélyen megbánást érzett, talán alaptalanul bántotta meg a lányt, de mikor ez az érzés kezdett volna a felszínre törni, rögtön megállította. Mégis honnan kellett volna tudnia, hogy lisztérzékeny? Lehet, hogy olvasta a kórlapját, látta az iskolai bizonyítványait, és sok, hivatalos papírját, de ez nem jelentettet azt, hogy kívülről kellett volna fújnia. 
   – Komolyan szoktál itt enni? Azt hittem a magadfajták mind ötcsillagos éttermekben kajálnak, miközben még a legrangosabb szakácsok főztjét is a földig sározzák. – Damien nem azért mondta, hogy megsértse a lányt, de a megfogalmazás, amelyet mindig használ, mikor vele beszél, akaratlanul is bántóra sikeredett. 
   – Magamfajták? – vonta fel a szemöldökét. A hangjából csak úgy sütött a rosszallás. Nem állt szándékában újabb veszekedést provokálni, de nem tagadhatta, hogy az ilyen megkülönböztetés fájt neki. A büszkeség mindig is egy elég nehezen elviselhető tulajdonsága volt, amely talán nem is a neveltetése miatt, hanem a környezete végett alakult ki. – Kérlek, fejtsd ki, hogy mit értesz ez alatt! 
  – Azok – kezdte Damien készségesen. –, akiknek hatvan szobás "házikójuk" van, és minden ruhadarabjuk annyiba került, mint mások havi, netán évi fizetése. – Damien sokkal jobban tette volna, ha hallgatott volna, de gyenge akaraterejének hála, nem állt ellen a késztetésnek, és ilyen módon válaszolt, még egyszer Lolába szúrt. 
   – Közlöm veled, hogy a gazdagok nem olyan szörnyűek – jelentette ki, de mivel ebbe még maga sem hitt, úgy döntött, megváltoztatja az előbbi mondatot, azzal, hogy hozzáteszi: – Legalábbis nem mindenki. – Damiennek tetszett a lány válasza. Ettől úgy érezte, az a kevés remény – hogy Lola mégis egy okos, kedves és lényegében rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, mint amiket Damien nagyra becsült – elveszett. 
   – Igazad van. – A fiú még bele sem kezdett a mondanivalója lényegi részéhez, de már most hallatszott a gúnyos hangsúly, amely annyira feldühítette Lolát. Damien olyan mértékben lenézte Lolát és az egész felsőbb osztályt, hogy az még magát is meglepte. A szavai kifejezetten epésre sikerültek, mintha valami keserűt akart volna kiköpni, szabadulni az ízétől, és mihamarabb elfelejteni. Tulajdonképpen így is volt. A rossz emlékek ott kavarogtak Damien fejében, és Lola látványa mindennap élesítette ezeket a képeket. 
  – A gazdagok nem alkotnak egy elit csoportot, ahonnan mindenkit kizárnak, akinek nincs a bankszámláján egy milliárdnál több. Nem nézik le a szegényeket, nem tesznek meg mindent azért, hogy teletömhessék magukat, és nem hánynak fittyet azokra, akik éheznek. A legnagyobb figyelemmel és még annál több megértéssel viseltetnek azok iránt, akiknek az egész életét tönkreteszi az előítélet, akiket megbámulnak az utcán, mert olyan koszosak, és olyan rongyosak a ruháik. A pénzüket nem költik felesleges partikra és több milliós utazásokra, és gyönyörű, de annál haszontalanabb ékszerekre, ruhákra. Nincsenek kiváltságaik mind a magán-, mind a politikai életben, és a törvények nagy része sem az ő javukat szolgálja. Nem élnek vissza a hatalmukkal, és nem szegnek törvényt! – Damien olyan nagy hévvel beszélt, hogy sokan már futó pillantással illették őket, de Lolát ez egy cseppet sem izgatta.
   – Szerinted én tehetek arról, hogy gazdagnak születtem? – kérdezte Lola komoly, nyugodt hangon, miközben félredöntött fejjel várta a fiú reakcióját. Damien először meglepődött. Másra számított, arra, hogy majd a lány kifakad, és kirohan az étteremből, vagy olyan módon viselkedik, ami nem csak lányhoz, de emberhez sem illő. 
   – Mi? – kérdezett vissza döbbenten. Először fel sem fogta a kérdést, de mikor Lola ugyanilyen hangsúllyal megismételte, valami különöset érzett. 
   – Szerinted én választottam ezt? Én akartam gazdag lenni? Volt választásom? Nem. Senkinek sincs választása. De ez nem jelenti azt, hogy olyan is vagyok, mint ők. – A kimértség, amellyel Damienhez beszélt, elgondolkodtatta a fiút. Ennek ellenére nem szólt semmit. 
   Miért utálja ennyire a gazdagokat? – tette fel magának a kérdést Lola. Egészen biztos volt benne, hogy valami komoly dolog lehetett az. Bizonyára valamiféle gyerekkori emlék, de mi lehet az? Mi vihette arra Damient, hogy ilyen gyűlölettel forduljon az egész társadalmi csoport felé az általánosítás hibájába esve? Semmit sem tudott elképzelni, ami ilyen súlyos lett volna. Illetve képes volt rá, de mégsem tartotta valószínűnek, hogy egy gazdagabb ember megölte, vagy megölette volna valamely családtagját, vagy hasonló bűnt követett volna el ellene. 
   – Miért, te nem olyan vagy, mint ők? Ugyanolyan ruhákat hordasz, ugyanolyan házban élsz, ugyanolyan iskolában tanulsz, és ugyanolyan jómódban van részed, mint nekik. Mi a különbség? – kérdezte Damien.
   – Mit számít az? Öltözködhetnék úgyis, mint egy gót, mint egy fiú, vagy mint egy drogos, de egyik sem jelentené feltétlenül azt, hogy az vagyok – világított rá az alapvető tényre, amelyet Damien semmiképpen sem akart figyelembe venni. Lola beharapta az ajkát és az asztalt bámulta, vele együtt a salátáját, miközben Damien hátradőlt a bőrülésen, és félrenézett. Még enni is elfelejtettek. Lola ezzel azt akarta üzenni, hogy a viselkedése alapján kéne megítélnie az embereket, nem pedig a vagyoni helyzet alapján. A fiú döntésképtelen volt. Nem érezte biztosan, hogy tudni akarja, milyen Lola eszerint a szempont szerint.
   – Nekem mennem kell – jelentette ki Lola. Felállt, és elindult az ajtó felé, de Damien még utána szólt. A lány visszafordult, de nem válaszolt semmit.
   – Akkor négykor – mondta, majd figyelte, ahogy Lola kilépett az utcára. Még megvárta, hogy a lány egész biztosan eltávolodjon tőle, majd maga is felállt, és otthagyta a félig megevett hamburgert.
   A lány léptei meglehetősen gyorsak, és – amennyire magassága engedte – nagyok is voltak. Szinte menekült Damien társasága elől, egyszerűen kizártnak tartotta, hogy valaha képes lesz egy légtérben megmaradni vele, miközben ilyen lealacsonyítóan és általánosítva beszél róla. Még ha adott volna okot arra, hogy utálja, megvesse, vagy efféle negatív érzéseket tápláljon iránta, de Lola eddig sosem tett ilyet.
  Lola nem volt egy kimondottan társasági ember, de a barátkozással, illetve azzal, hogy jó benyomást keltsen másokban, sosem állt hadilábon. Egyetlen konkrét esetet tudott volna felhozni, amikor valaki viszonylagos nyíltsággal kezdte utálni őt, az pedig Cara. Ha tehette volna, legszívesebben alapított volna egy klubot, mely csak egyetlen egy célt szolgálna: Lola megalázását, és tönkretételét. Úgy tűnt, a szűk kör tagjainak száma immáron kettőre emelkedett.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése