2014. december 23., kedd

10. A randi

Sziasztok!
Nahát, nahát! Magam is meglepődöm a gyorsaságomon, ugyanis ismét hoztam egy részt. A rövidsége nem a kapkodás miatt van, eredetileg is ilyen hosszúra volt tervezve. Jó olvasást mindenkinek! 


10. A randi

   Lola azon a bizonyos szerda reggelen erős gyomorgörccsel ébredt. Hétfő óta bármennyire kevés idő volt arra, hogy meggondolja magát, a lány legalább tucatszor bizonytalanodott el a dolgában, és fontolgatta, hogy lemondja a találkozót. A mai napon próbálta meggyőzni magát, hogy minden rendben lesz ezzel a találkozóval kapcsolatban. 
   Nem tervezett előre, egyelőre még azt sem tudta, hogy hová mennek, de egyébként sem szokta előre megírni az előtte álló események pontos menetét, hiszen az esetek többségében valami teljesen más lenne belőle. Ettől függetlenül felvázolt pár lehetséges dolgot. Mi van, ha Edvin csak szórakozni akar vele? Ha csak azért hívta el, hogy utána kiröhöghesse? Vagy talán Cara hívatta meg, hogy utána jót nevethessen a naivságán. Ez elég valószínűnek tűnt, legalábbis, ami Carát illette. 
    De ha nem ezért, akkor talán valami még mocskosabb dolog miatt. Ő ugyan nem az a tipikus hiszékeny liba volt, akit könnyedén rá lehetne venni bizonyos szórakozási lehetőségekre, de attól még benne volt a pakliban ez is. De ezt tényleg el tudta képzelni Edvinről? A kedves mosolyú, csillogó szemű Edvinről?
   Előző nap arra is rájött a lány, hogy a randira való készülődés elég problémás lesz. Arra semmi esélyt nem látott, hogy az edzés után még hazarohanhasson, lezuhanyozzon, és elfogadható külsőt varázsoljon magának, majd időben visszaérjen a Központba. Az iskolából nyilván nem lóghat el, vagyis megtehetné, de nem sok értelme lenne. A legcélszerűbb az lenne, ha korábban kezdenék az edzést, vagy elhalasztanák, de Lola nem merte megkockáztatni, hogy erre megkéri Damient. 
   Azóta a beszélgetés óta tulajdonképpen nyugodt hangulat uralkodott kettejük között, a bántó megjegyzések pedig vagy nem hangzottak el, vagy a sértett fél inkább félretette önnön büszkeségét, és ráhagyta a beszélgetőpartnerére. Lola tudta, hogy Damiennek ugyanolyan nehéz lenyelni a mérgét, mint neki, vagy talán még nehezebb. A béke köztük törékeny dolog volt, ezért igyekezett valami mindkettejük számára elfogadható kitalálni, de azóta sem tudott semmi használhatót összehozni.
   A már említett ruhaprobléma félóra eredménytelen variálást okozott, amelyet pár percnyi kétségbeesett fejtörés követett. Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy Lola az ágyán ült, kezeit a hajába fúrta, miközben átkozta azt a napot, amelyen megfogant. A lány utálta ezt, de a kamaszlét általános tünetei olykor nála is jelentkeztek. Végül kikapott a szekrényéből pár ruhadarabot, belegyömöszölte a táskájába, majd indult a dolgára. 
    – Királylány, te meg mit keresel itt?  – vonta össze a szemöldökét, miközben előpakolta a cuccait a sporttáskájából. Ő sem rég érkezhetett, nyilván arra számított, hogy Lola megint elkésik. 
    – Bocs! Pedig mondtam a taxisnak, hogy lassítson, de hát ismered őket! Sosem lehet istenigazából elkésni egy találkáról  – ingatta a fejét Lola rosszalló arccal, majd kis mosolyra húzta a száját. 
   Lola az iskolában úgy döntött, mégis megpróbál szívességet kérni Damientől. Már többször futottak össze Edvinnel edzés után, mikor még nem zuhanyozott le, de az mégis csak egészen más helyzet, mint egy randi. Ott nem nézhet ki úgy, mint egy igénytelen idióta... 
  Miközben ezen töprengett, komoly arcot öltve bámulta a könyvét, nehogy valaki zargatni merje. Cara csak azt érte el a csínjával, hogy Lola népszerűsége növekedni kezdett. Akadtak lányok, de fiúk is biztosan, akik nem pozitív eseményként tekintettek a hétfői jelenetre, Lola elzüllését látták benne, de a többség ámult a merészségén, a fiúk pedig úgy gondolták, megéri kikezdeni vele. Cara így is, úgy is megkeserítette Lola mindennapjait, igaz, ez számára most kevés vigasz volt, hiszen éppen azt akarta elkerülni, hogy a lány neve feljebb vánszorogjon a menők képzeletbeli listáján. 
   Damien is elmoslyodott, majd lerúgta a lábáról a cipőjét. Lola is öltözködni kezdett. Annyiszor vetkőzött már le fehérneműre Damien előtt, hogy most már nem zavartatta magát. Eleinte természetesen igyekezett minél kevesebbet mutatni magából, de később rájött, hogy Damient  ez nem érdekelte, vagy ha igen, akkor nagyon ügyesen titkolta. Általában egy kósza pillantást sem vetett rá. Damien viszont most először vette le a ruháit előtte, ami egyelőre furán jött ki Lolának, de úgy volt vele, hogy ebben sincs semmi különös. Nehezen, de elfogadta ezt a különös közvetlenséget, amely tulajdonképpen ebben az egyetlen egy dologban nyilvánul meg itt, az Enigmában. 
    – Kész is vagyok!  – ugrott Damien mellé a lány. Lola viruló arca és hangos nevetése egy idő után kezdte zavarni a fiút, amit meg is jegyzett, de a lány jól átgondolt válasszal vágott vissza. 
   – Damien...  – harapta be az ajkát Lola, miközben a háta mögött összekulcsolta a kezét, félredöntötte a fejt, és dülöngélve rebegtette a szempilláit. Az arcán egyértelmű vigyor ült. A fiúnak elég volt egy futó pillantást vetnie rá, azonnal megértette a helyzetet. 
      – Mit akarsz?  – kérdezte kemény hangon. A jó hangulat ellenére megőrizte erélyes viselkedését, továbbra sem akarta, hogy a lány elkanászodjon. 
     – Csak egy apró, pici szívességet  – mondta Lola. Kérlelően meredt Damienre.
      – Mondd!  – szólt nyers hangon, és szembefordult Lolával. 
     – Hát öhm... Arról lenne szó, hogy ma szeretnék egy kicsivel könnyebb feladatokat csinálni... személyes okok miatt.  – Remélte, hogy nem kell kitárulkoznia a fiú előtt, egyáltalán nem akarta megosztani vele a ma esti programjának egyetlen részletét sem. 
  – Királylány, a hónap minden egyes napján üldözőbe vehetnek, megerőszakolhatnak, megtámadhatnak, megölhetnek. Ez nem kifogás!  – Damient kínosan érintette a téma, de muszáj volt arra rávilágítani, hogy Lola ilyen ürügyekkel nem úszhatja meg az edzést. 
     – Mi? Dehogyis, te majom!  – röhögött rekedtes hangon Lola.  – Egyáltalán nem erről van szó! A helyzet az, hogy egy nagyon fontos találkám lesz ma, és szeretném kicsit kímélni magam, de ígérem ez az utolsó alkalom!  – A mondat második felétől már mézes-mázos hangon folytatta. Damien  a falnak dőlt, keresztbe tette a lábait, a kezét a karjába fonta, majd érdeklődve nézte a lányt. 
    – Személyes jellegű?  – faggatta. Lola nem akart ellenségesen viselkedni vele, hiszen rajta állt, hogy jól sikerül-e a randi, vagy sem. 
     – Nem, üzleti. A helyi maffiavezér lányaként előfordul, hogy piszkos ügyleteket kell intéznem a nevében, és mint minden, önmagára valamit adó bűnöző fontosnak tartom, hogy a hajam ne legyen kócos azokban a rosszul kivilágított sikátorokban  – szólt unott hangon a lány. Szívesebben ütött volna meg gúnyosabb hangnemet is, de úgy döntött inkább közönyös marad, nehogy Damien elutasítsa a kérését. A fiú nem tudta eldönteni, hogy csupán egy hirtelen ötlettől vezérelve mondta azt a lány, hogy ő a helyi maffiavezér gyereke, vagy tudatosan akart jelezni neki. Igaz, nem a maffiáról van szó, hanem "sima" bűnözőkről. 
    – Tehát randira mész?  – A fiú hangja ugyanolyan közömbös volt, mint Loláé. 
     – Féltékeny vagy?  – ugratta a lány. Damien arca egy pillanatra komoly kifejezést mutatott, aztán ismét kíváncsiskodó tekintetet öltött, és ellökte magát a faltól. 
    – Naná! Mert az az Andy gyerek olyan marha nagy mázlista, hogy egy magadfajtával randizhat...  – Lola nem értette, miért, de az a szó mindig szíven ütötte. Egyszerűen utálta hallani Damien érces hangjával, utálta látni, ahogy az ajkai ezt formázzák, utálta érezni a szó rosszindulatát. A fiúnak ebben a pillanatban nem volt vele gonosz szándéka, egyszerűen kicsúszott a száján. Nem figyelte, hogy Lola egy pillanatra elkomorul. 
    – Tessék?  – Egy másodpercnyi habozás után kérdezett csak vissza, addig más kötötte le a figyelmét, aztán viszont eszébe jutott a mondat első fele. Andy? Andy Roger? Ő mégis hogy jön a képbe? Egyáltalán honnan tud róla Damien? Talán még mindig leselkedik utána? Ez a feltételezés koránt sem állta meg a helyét, és ezt Lola is nagyon jól tudta. A fiú csak a munka miatt vetemedett ilyen unalmas tevékenységre, önszántából sosem csinálna ilyet, azt pedig kizártnak tartotta, hogy még mindig figyeltessék. 
    – Cara mesélte, hogy összemelegedtetek  – vont vállat Damien. 
   Előző este a szőke lány felháborodottan kopogtatott Damien ajtaján, és amint a fiú, kelletlenül ugyan, de kinyitotta, beviharzott. A kanapén foglalt helyet, arcán a feldúltság hamiskás nyomai látszottak, de Damien ezt nem vette észre. Annyira nem érdekelte a fiatal barátnő gondja, de mint jó partner megkérdezte:
    – Mi történt?  – A hangját olyan aggódónak tettette, hogy azt még Cara is könnyedén kiszúrta, de nem szólt semmit. Neki nem az számított, hogy valódi gondoskodást kapjon, hanem az, hogy figyeljenek rá, akármilyen kellemetlen is az a másik fél számára. 
    – Ne is kérdezd!  – legyintett Cara, de egy másodperc múlva azonnal mesélni kezdett.  – El sem hittem! Hogy mennyire egy... Lola! Mekkora egy liba, el sem hiszem! Nem is értem...  – Damien sóhajtott egyet. Az együtt töltött idő alatt Damien már megtanulta meghallani a lényeget a barátnője hosszú, általában összefüggéstelen monológjaiban. Most is így tett. A szükséges információk egy mondatba foglalva ezek voltak: Lola lesmárolta Andyt, az iskola menő csávóját, mindenki szeme láttára. Mást nem mondott, csak hüledezett a lány esztelenségén, és azon, hogy mennyire aljas tud lenni, hiszen tisztában van vele, a lányok többsége meg van veszve Andyért, ő meg így összetöri a szívüket! 
     – Én...  – Lola vonakodott bevallani azt, hogy a csók után más fiúval megy el randizni, de úgy gondolta nem hazudhat Damiennek. Előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni, ha már választhatott, akkor úgy úgy okoskodott, hogy jobb előbb.  – Edvinnel randizok.  – Ez meglepetésként érte Damient, több okból is. Először is ott volt Andy. A lány nem tagadta, hogy összemelegedtek volna. Komolyan ilyen könnyen túllépett ezen? Nem olyannak tűnt. Edvin biztos nem engedte volna, hogy Lola randira hívja, a fiú amolyan régimódi úriember volt, és egyébként sem hitte, hogy a lány kezdeményezett, viszont úgy ismerte Edet, mint aki biztosra megy. Egy hónap általában kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megismerhessen egy lányt, és kétségkívül tudja, randizni akar vele. 
    – Értem  – bólintott tűnődve Damien. Lola az ajkát harapdálta, miközben türelmesen várta Damien válaszát a jó néhány perccel ezelőtt feltett kérésre. 
    – És mik lennének azok a nem annyira megerőltető gyakorlatok?  – Hogy miért esett meg a szíve rajta? Lola még abban sem volt teljesen biztos, hogy a fiúnak van szíve, erre a kérdésre nem tudott ésszerű feleletet adni. 
     – Gyakorolhatnám a lövést, ha már úgyis olyan gyatrán megy  – eresztett meg egy félmosolyt Lola. Ismét átmentek a hátsó terembe, ahol a célzást és a fegyverek megfelelő használatát tanulták, majd igyekeztek a lehető leggyorsabbra fejleszteni a tölténycserét is. 
   Lola felvette a randira szánt ruhát. Egy strasszos, sötét farmernadrágot, egy szürke pólót, rajta pedig egy fekete bőrdzsekit viselt, a cipője kivételesen magas sarkú volt. A sminkje egyszerű, hétköznapi volt, a haját kifésülte, igazított rajta egy kicsit, majd a Központ irodaterméhez irányította a lépteit. 
     – Hú, de kemény valaki! heccelte Damien. 
     – Ezt az egyik este már megállapítottad. 
     – Látom, azóta sem  változott a helyzet.  – Damiennek tetszett a lány külseje, annak ellenére is, hogy még mindig ugyanolyan átlagosan nézett ki. 
    Hamarosan megérkezett Edvin, aki szinte minden előzetes bevezetés nélkül arcon puszilta Lolát. Damien összevonta a szemöldökét, de a többiek nem figyeltek rá. Lola örömmel fogadta Edvin bókjait, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem hitt neki. 
    Edvinnek nem volt autója, a legtöbb ember szerint a New York-inak egyébként sem kell. Egy kocsi az itt élőknek csak akkor hasznos holmi, ha taxisofőr vagy, különben sokat fizetsz rá. Ki sem tették a lábukat Manhattanből, ezért nem taxiztak sokat, Edvin pedig úgy gondolta, egy kis séta egyébként sem árthat nekik. Hangulatos éttermek előtt haladtak el, a lány pedig nem értette, hogy miért nem mennek be egyikbe sem. Talán a fiú valami mást tervez... 
    Ötpercnyi séta után a lány fülét különös zaj csapta meg. Késő délután felé járt az idő, az emberek éppen ilyenkor szoktak hazaindulni a munkából, így előidézik a dugót. Az autók motorjának morajlása, a hangos dudaszók, a sofőrök szitkozódó kiabálása meg sem lepte a lányt, de most valami egészen mást hallott. 
    Érdeklődve kereste a hang forrását, és nemsokára megpillantott maga előtt egy kisebb parkot. A Central Parkon kívül nem nagyon volt még máshol, közel is esett hozzá, hangulatos is volt, és az eldugott helyek olykor még nyugalmat is adtak neki, így semmi nem késztette arra, hogy New York, vagy akár csak Manhattan bármely más parkját figyelemre méltassa. 
   Ahová most készültek egyáltalán nem hasonlított arra a felkapott turistahelyként szolgáló parkhoz, amelyet már annyira jól ismert. Nem látta az egészet, de tudta, hogy itt nincs szekér, amin a szerelmespárok ücsörögnek, és meg sem fordul a fejükben, hogy ez milyen nyálas és közhelyes. Az apró helyen tekintélyes mennyiségű ember gyűlt össze. A fák többsége tölgy lehetett, legalábbis a levelük erre engedte következtetni Lolát. A padokat firkák fedték. Nem volt túlságosan gondozott hely, de a vidáman nevetgélők és a friss perec illatával teli levegő minden ebből adódó aggályos gondolatot eloszlattak. 
    – Ez meg mi?  – kérdezte. Edvin szélesen mosolygott. Tudta, hogy ez tetszeni fog Lolának. A lány nem mondta ki, de a viselkedéséből és a kérdés hangsúlyából ítélve Edvin biztosra vette, hogy így van. 
    – Egy kisebb ünnepség  – vont vállat.  – Fogalmam sincs miért, de minden idetévedőt szívesen látnak.  – Ahogy közelebb értek, Lola megbizonyosodhatott az iménti állítás igazáról, ugyanis a szélen álló emberek utat engedtek nekik, köszöngettek, és mindenféle jót kívántak.  – Gondoltam, jó lenne, ha kiszabadulhatnál a Központ szürke falai közül.  – Lola eddig nem jött rá, de most, hogy Edvin rávilágított erre a tényre, észrevette, hogy mennyire unta már az egészet. 
    – Akkor jól gondoltad  – nevetett, és bevetette magát a tömeg sűrűjébe. A szőke fiú természetesen követte. A macskaköves út mentén, két oldalt árusok sorakoztak, finomabbnál finomabb ételeket és italokat kínáltak. Edvin megállt, vett mindkettejüknek perecet. Ezt majszolgatva kezdtek beszélgetni. 
     – Mondd, milyen érzés a főnök öccsének lenni?  – Már azóta szerette volna feltenni ezt a kérdést, mióta értesült az Enigmán belüli családi kapcsolatokról. Úgy gondolta, ez a legmegfelelőbb alkalom rá, hiszen, ha ezzel elrontja az egészet, legalább még nem veszít sokat. 
    – Ismered azt az érzést, mikor megvetően néznek rád? Mikor azt feltételezik, hogy minden, amit az eddigi életed során elértél, az csak a származásod miatt van?  – Lola a cipőjét bámulva ment a fiú mellett. Hogyne ismerné? Számára az lenne a különös, ha ez az érzés nem követné folyton folyvást mindenhová, nem lopózna be az élete minden részébe, és nem tenné tönkre mindent. Ennek ellenére ezt nem mondta.  – Sosem ismernek el. Úgy gondolják, csak Oscar jóindulatából kerülhettem be ide. 
   – Jobb, mintha azért kerültél volna ide, mert a bűnöző apád után kéne nyomoznod...  – Lola sóhajtott egyet, de egészen addig nem látszott elkeseredettség az arcán, míg meg nem látta Edvin sajnálkozó tekintetét. 
     – Sajnálom, én erre nem is gondoltam... 
     – Semmi baj!  – Aztán pár percig csendben mentek egymás mellett.  – Szerinted is bűnöző?  – kérdezte végül Lola. A lány reménykedett abban, hogy a válasz "nem" lesz, de ahogy Edvin ránézett, ez az érzés elveszett, és üresség maradt a helyén, de csak kis ideig marcangolta Lolát az űr, mert aztán arra gondolt, hogy a fiú szava sem perdöntő. Ő is tévedhet. Lehet, hogy mindenki téved. 
    – Sajnálom  – suttogta Edvin. 
    – Neked nincs eleged abból, hogy ezt mondjuk? Sajnálom, semmi baj, sajnálom...  – A lány hangja ingerült volt, de próbálta a "vidám" feliratú maszkját az arcára ölteni, hogy a randi ne fulladjon kudarcba.  – Mi lenne, ha hagynánk az udvariaskodást, és egyszerűen csak dumálnánk?  – Edvinnel könnyedén el tudott képzelni egy komolyabb kapcsolatot, ezért úgy döntött nem fogja megjátszani magát. A fiú kicsit meglepődött, de végül beleegyezően bólintott. 
    A társalgás kellemes fordulatot vett. A semmitmondó témákról úgy beszéltek, mintha az élet legnagyobb problémái lennének, apró részletekre, egymás nem takart, de mégis rejtve maradt vonásaira derült fény, amelyek elősegítették abban őket, hogy jól megismerhessék egymást. Beszéltek színekről, állatokról, ruhákról, vagy tévéműsorokról. Lola a randevú minden percét élvezte, nem akarta, hogy vége legyen. Már rég besötétedett, mikor Edvin felajánlotta, hogy hazakíséri Lolát. A lány természetesen örömmel elfogadta ezt, és még sokáig marasztalt a fiút. A kapu előtt hosszasan elbeszélgettek. 
   Az elmaradhatatlan búcsúnál, Lola nem tudta, még csak nem is sejtette, hogy mi fog történni. Az alsó ajkát beharapva figyelt Edvin mozgását, testtartását, mindent, amiből megállapíthatja, hogy mi fog következni. A fiú kék szemei gyakran pillantottak a lány ajkára. Az arcuk között lassan, de észlelhetően csökkent a távolság. Lola halvány mosolyt ejtett meg, de ez azonnal le is hervadt az ajkáról. 
   Biztosan akarja? Szeretné, ha az első randiján megcsókolnák? Szeretné, ha Edvin megtenné? Hiszen nem is olyan rég éppen ezen gondolkodott... Ilyen tempóban akar haladni? A határozottsága hirtelen eltűnt, Edvin pedig ezt nem hagyta figyelmen kívül. Nem ment távolabb, de nem is lépett. Lola egy bizonytalan lépést tett előre, mire majdnem megbotlott Edvin lábában. A szoros közelség miatt a csípőjük összepréselődött. 
    Lola önkénytelenül hozzányomta a melleit Edvinhez, átkarolta a fiú vállát, majd az ajkait az övére tapasztotta. Partnere először nem tudta, mi történik vele, szemei tágra nyíltak a döbbenettől, de hamarosan észbe kapott, és a lány derekát megragadva közelebb húzta magához, annak ellenére is, hogy ez majdnem, hogy lehetetlen volt. A fiú intenzíven csókolt, mégsem okozott kellemetlen érzést, a kezei pedig egy centivel sem csúsztak lejjebb. A csók sem túlfűtött, sem kimért nem volt. 
   – Oh, elnézést.  – Ezt a felkiáltást egy sikertelenül elfojtott horkantás előzte meg. Lola és Edvin szétrebbentek, azonnal keresni kezdték a személyt, aki félbeszakította őket ebben az igen kellemes tevékenységben. Damien már megfordult, lassan lépdelt, mikor a lány utána kiáltott. 
    – Várj! Semmi baj, mi csak...  – Felesleges volt magyarázkodnia, Damien látta, amit látott, és mivel a jelent pontosan az volt, aminek látszott, az egész csak szófecsérlésnek bizonyult volna. 
    – Barátilag turkáltatok egymás szájában, értem én  – fordult meg Damien. Edvin valami nevetés félét produkált, bár mindannyian tudták, hogy ezt a kijelentést nem találta viccesnek. Kicsit fel is húzta magát a "barátilag" szón. 
     – Miért jöttél?  – tudakolta Lola, csakhogy témát válthasson. Valamiért nem Damient tartotta a legmegfelelőbb embernek arra, hogy kitárgyalja vele a magánéletét. Damien közelebb ment hozzájuk, hogy ne kelljen többet ordítozniuk, főleg, mert igen kényes témáról van szó. Különben sem hitte, hogy szeretik errefelé a hangoskodást az ilyen késői órákban. 
    – Oscar velem üzent, bár kézenfekvőbb lett volna, ha a szöszivel teszi... Hátha egy levegővételnyi szünetben kinyögte volna  – mosolygott Damien gúnyosan Edvin felé bökve. Lola közben egy lépéssel előrébb lépett, a fiú pedig mögé került. Egyértelművé vált tehát, hogy Damien minden szavát a lányhoz intézte.  – Kitűzte az első bevetésed idejét. Kéri, hogy holnap menj be az irodába, hogy megbeszélhessétek a részleteket. Az első eredményeket neki adod át, utána viszont csak közvetve fogjuk őt erről értesíteni, tehát nem fogsz túl sokat találkozni vele.  – Aztán olyan arcot vágott, ami minden bizonnyal azt jelentette, "Megértetted?" 
    – Bevetés?  – kérdezett vissza ennek ellenére is. 
    – Az első kémakciód  – fordította le a fiú tininyelvre, majd elköszönt és elment. Edvin és Lola újabb csókot váltottak, de ez már nem volt olyan elmélyült, mint az első. Amikor a lány beért a házba, lehunyta a szemét, nekidőlt az ajtónak, és elmosolyodott. 
    


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése