13. Halloween

Sziasztok!

Kivételesen időben megjöttem a résszel, remélem tetszik. Jó olvasást! 

13. Halloween

   Lola sosem volt nyitott a természetfeletti létezését illetően. Nem hitt a varázslatban, a csodákban és a véletlenekben, mindent, amit ezekkel magyaráztak, úgy tartott számon, mint tudományos válaszra váró kérdések. A természet és az emberi agya még nem ismert tevékenységeinek tekintette őket. Egyedül a szellemekkel kapcsolatban nem volt szkeptikus, valamiért hitt bennük. 

   A Halloween kedves kis ünnepség volt, bár ő sosem mehetett édességet gyűjteni, az édesapja a szegények szórakozásának nevezte ezt az elfoglaltságot, és inkább Rosára bízta Lolát, ő pedig elment a minden évben megrendezett partira. Utólag a lány rájött, hogy sokat nem veszített, ugyanis a legtöbb finomság úgysem volt számára megfelelő. 

   Ennyi idős korára már nem is vágyakozott az utcára, hogy sötét, felleges ég alatt, a hidegben csokit kéregessen az ijesztően vigyorgó emberektől valami buta, felismerhetetlen jelmezben. A helyzet viszont az, hogy egyetlen korabeli partijára sem akart elmenni, mert jól tudta, mi történik ott. Az idén többen hívták el, mint eddig bármikor. Az Andy Roger-ügy már kezdett elülni, de Damien felbukkanása megerősítette Lola népszerűségét, amelyre sosem vágyott. 

   – Honnan ismered azt a cuki srácot? – kérdezte Es. Még magának Damiennek is rejtély volt, hogy miért említette meg a fenyegetésében Lolát, nem hogy még magának az emlegetettnek. A kívülről szemlélőknek viszont annál egyértelműbb volt a dolog, annak ellenére is, hogy Cara egyértelműen barátnőként lett megjelölve a beszélgetésben. Sokan ezzel magyarázták kettejük rossz viszonyát. A lány szerencséjére csak kevesen, többnyire Cara elválaszthatatlan barátnői tekintettek rá feslett erkölcsűként, ahogy tanárok közelében beszéltek róla. 

   – Mondtam már – sóhajtott Lola. Már elege volt ebből a témából. Damien így, Damien úgy, aztán még jött Cara is...Legalább ő megtanulta a leckét. Akárhányszor próbált Lolának ártani, mindig visszafele sült el. Ez a gondolat elégedettséggel töltötte el Lolát. – Apámnak dolgozik. 

    – Biztosan irtó dögös öltönyben – álmodozott Silvi. Az – mondta magában Lola. De Edvin még jobb lehet. – Lola gyorsan visszairányította a figyelmét a környezetére, a fiúkról való ábrándozás nem az ő asztala volt. 

    – Oké, vágom – állította le őket, mikor kezdték kissé elragadtatni magukat. Valami csoda fiúnak látták Damient, hősiesnek, odaadónak, de Lola tudta, hogy annyi gondoskodás sem szorult belé, mint egy ócska kabátba. Jobb hasonlatokat kellene kitalálnom – jegyezte meg magában, – De Damien Carával jár, ami nem is csoda. Különben meg nem érdekel. – Végre valami, ami igaz is. 

    – De szólt Andynek, hogy szálljon le rólad, ráadásul mikor rosszat mondott rád, megütötte. Ez jelent valamit. – Es teljesen odavolt. Nem sejtette, hogy Lolának egy ilyen pasi jut, irigyelte, de örült is neki. 

     – Nem miattam ütötte meg! Szándékosan tette ezt, mert ettől nagyon menőnek meg lazának tűnt – magyarázta, bár erről nem volt meggyőződve. Fogalma sem volt, hogy miért így történtek a dolgok, de nem hozta fel a fiúnak. Nyilván valami gúnyos megjegyzéssel elterelte volna a témát, aztán bosszúból plusz feladatokat talált volna ki. 

    – Aha, persze – hagyta rá Silvi. 

   Kivételesen az Enigmába ebédelt. Azaz inkább vacsorázott, bár mint kiderült az ebédet általában a munkaidőhöz kötik, ami itt elég kötetlen. Sokan éjszaka dolgoznak itt, mások pedig inkább a reggeli órákat szemelték ki maguknak, megint  mások pedig szívesebben mozognak itt délután. Többen a munkájukhoz igazítják a dolgot, ugyanis mindegyik ügynöknek meg van a maga, természetesen csak álcából fent tartott állása. 

   Ő, Mina, Edvin és Damien ültek egy asztalnál. A fiú igyekezett különültetni Edvint és Lolát, de Mina nem volt társa ebben a dologban, pedig Damien figyelmeztette, hogy ez az aranyos szerelmespár biztosan valami elcsépelt és nyálas dolgot fog művelni, mondjuk egymást etetik, vagy orrpuszit adnak egymásnak, amit ő kivételesen utálatos tevékenységnek tartott. Megint tévedett, ugyanis a párnak esze ágában sem volt zavarba hozni másokat ilyen marhaságokkal, és különben sem csináltak ilyet. 

   – És ti mit csináltok cicák? – érdeklődött Mina, aki gyakran folyamodott ilyen becézésekhez. Lola eleinte furcsállta, hogy olyan félreérthető becenevekkel illette, mint a bébi vagy a szívem, de utána már megszokta, sőt megszerette. Hasonló módon történt ez a gúnynevével is. 

    – Belebújok a szőke p... liba szerepembe, és elmegyek apám egyik idióta partijára, ahol aztán bájcsevegek a tisztességes és feddhetetlen ügyfelekkel – mesélte mosolyogva, majd unottra váltott a tekintete. 

    – Bebuktad, babám. – Minán egy cseppnyi sajnálat sem látszott, tudta, hogy Lola már megszokta az ilyen partikat. 

    – El sem mennék, ha nem tudnám, hogy rengeteg jó kis beszélgetést lehet kihallgatni. Csak éljem túl – mondta. Nem arra célzott, hogy bajba is keveredhet, le is leplezheti magát vagy az egész ügyet, inkább arra, hogy fél, a végén belefullad a hamis bókok és a hazug emberek tengerébe. Ennek ellenére a csapat, Lolán kívül, tudta, hogy lehetséges. Kockázatos és esztelen viselkedés lenne a befolyásos emberek részéről, nem is vallana rájuk, de tökéletes megvalósítható lenne. Szerencsére nem kellett aggódniuk, Lola remekül színészkedett. 

   – Igyál – mondta Damien. Mindenki ránézett. Komolyan tanácsot adott neki? Lola Tuckernek? 

  – Hallod, te beteg vagy? Csak nem az én élvezetemet akarod elősegíteni? – pislogott a lány. Szándékosan túljátszotta a meglepett szerepét. 

   – Csak nehogy más módszerekhez folyamodjon. – Edvin mosolygott, de hangjából kihallatszott a féltékenység. Lola nevetett.

   – Pedig éppen erre készültem. Csak előtte még levágom a bal karomat – szólt Damien. 

   – És te Edvin? Mit csinálsz? Nem mész Lolával? – érdeklődött Mina, mielőtt még elfajult volna a vita. 

    – Nem gondolod, hogy Edvin már így is többet tud az apámról, mint amennyit kéne? – kérdezte Lola, ezzel választ adva az utolsó kérdésre. 

    – Horrort nézek Osival. Családi hagyomány – válaszolta Edvin is. Nem haragudott Lolára, amiért lényegében beleszólt a dolgába. – És te? 

    – Annyi édességet eszem majd, hogy a végén inzulinsokkot kell majd alkalmazniuk rajtam – felelte jókedvűen. – Minden évben megveszek magamnak egy rakás cukrot meg csokit, és azt a rajzfilmcsatornákat nézve befalom. Jó muri, nektek is ki kéne próbálnotok – ajánlotta. 

    – Jó lenne, de sajnos mi kapcsolatban élünk. Még Lola is. Ideje lenne sietned. – Damien tudta, hogy Minát mennyire bántja, hogy még mindig szingli. Viszont arról egyáltalán nem volt fogalma, hogy a lány nincs is annyira egyedül, mint gondolja. 

    – Mindig azt hittem, hogy téged kell majd biztatni. Tudod, hogy ne hat macskával halj meg magányosan – magyarázta Mina. Lényegében öngól volt, de mégis Damien szerencsétlenségét és az emberekkel való rossz kapcsolatát mutatta. 

    – Ha már itt tartunk. Te mivel fogod tölteni a Halloweent? – vonta fel a szemöldökét Edvin. Folyamatosan átkarolta Lolát, ami miatt Damien rájuk sem tudott nézni. Nem akart válaszolni, esze ágában sem volt elmondani, hogy mit fog csinálni ma este. 

    – Nehogy azt mondd, hogy Carával leszel, mert ő ilyenkor olyan elit partira megy, ahová csak olyan k... – ránézett Damienre, látta rajta, hogy érti, mit akar mondani, majd így folytatta: – kivételes jellemek mehetnek el, mint ő – mosolygott. 

    – Nem, tényleg nem vele leszek. Sőt, senkivel sem. Elmegyek dolgozni,  mint minden más nap, aztán reggel bedőlök az ágyamba és alszom pár órát. 

   Damien nevetségesnek érezte magát, de tudta, hogy Cassie milyen boldog lesz, ezért úgy döntött, megéri felvenni ezt a jelmezt. Legalább nem állt messze a valóságtól. Teljesen feketébe öltözött, a haját megpróbálta valami zselével divatosra csinálni, de ez nem jött össze, ezért inkább csak beletúrt, és hagyta az egészet a fenébe. Zavarta a szájában alkalmatlankodó műfog. Eleve sápadt volt és a szeme karikás, nem kellett sminket használnia, hogy a mai felfogás szerint vámpírrá tegye magát. 

    Cassie-t még az iskolából hozta el. Nemrég készültek el a jelmezével, éppen azt küzdötte fel magára. Aztán kijött a fürdőszobából. A nyolc éves lányként valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az ő álma nem az volt, hogy hercegnő legyen, nem akart énekesként tündökölni, de még csak filmekben sem szeretett volna szerepelni. Sokkal komolyabb volt, és meglepően reális elképzelései voltak a világról. 

    A haja ugyanolyan árnyalatú volt, mint Damiené. Néha szőkének tűnt, máskor inkább barnának, de általánosan inkább a sötétszőke jelző jellemezte. Szoros kontyba fogta a feje tetején. A szürke, egyenes szabású szoknya alól kikandikáltak a vékony lábai, a méretében szerencsére nem gyártanak elérhető áron magassarkút, így egy egyszerű fekete cipellőt viselt. A fehér, elől fodros blúzt  a szoknyájába tűrte, és egy szintén szürke blézert vett rá. Hóna alatt egy aktatáskát szorongatott.
    –  Indulhatunk ügyvédnő? –  kérdezte, bár beszéd közben majdnem kiesett a szájából a fog. Cassie komoly arccal felnézett rá.
    – Egyetértek – felelte, miközben merev háttal, feltartott fejjel sietett az ajtó felé. Damien alig bírta visszafojtani a mosolyát. – Egyébként te kinek öltöztél? –  kérdezte, mikor éppen beléptek egy magas házba.
   – Hogyhogy kinek? Vámpírnak – vont vállat. Az ő kezében is ott lógott a töklámpásalakú, műanyag vödör.
   – Ez nem így működik.
 –  Nem értem. Magyarázd el, hogy hogyan működik – kérte. Nagyon szerette, amikor Cassie elkezdte felvilágosítani a mai fiatalság szokásairól.
   – Aki egyszerű vámpírnak öltözik, az Drakula. Aki fekete cuccban jár, az pedig valamelyik színészt játssza. Érted? – Damien úgy bólogatott, mintha minden tiszta lenne számára, de már régóta tudta, hogy sosem fogja megérteni ezeket a dolgokat. – Szóval kinek öltöztél? – tért vissza az eredeti témára.
   – Miből lehet választani?
   –  Hát... ott van az az Edward. De te nem olyan vagy – gondolkodott el Cassie. – Aztán lehetsz még Stefan, de őt utálom, szóval inkább ne legyél. Damon viszont még lehetsz. Csak ő helyesebb.
   – Akkor az a... az utolsónak öltöztem – válaszolt Damien, pedig fogalma sem volt arról, hogy kiről van szó. Cassie elégedetten bólintott. Vajon jót tesz Cassie-nek, hogy vámpíros filmeket néz? Damien nem ismerte az ilyen dolgokat, ezért nem tudhatta, hogy melyik az, amelyik nyálas és az ízlésre káros, de egyébként nem tartalmaz olyan részeket, amelyektől Cassie-nek félelmei lehetnének, és melyik ennek az ellentéte. Elhatározta, hogy majd utánajár a dolognak.
    Lakásról lakásra jártak. Az emberek többsége meglepődött a furcsa pároson, a jókedvet színlelő, kissé ijesztő külsejű fiún és az aranyos, de komoly kinézetű kislányon. Többen is megkérdezték Damient, hogy nem érzi-e magát nagynak ehhez, mások pedig Cassie jelmezét kifogásolták, és valami olyat mormoltak, hogy nem kéne tévézni engedni őket.
   Ismét megálltak egy ajtó előtt és bekopogtak. Hamarosan egy barna hajú lány lépett ki a küszöbre, kezében egy tálat tartott. Sem jelmezt, sem más, halloweeni kiegészítőt nem viselt, egyszerű ruhájából ítélve az egész estét otthon töltötte. Cassie mellőzte a népszerű felszólalást, a "Csokit vagy csalunk"-ot.
   – Sziasztok! Boldog Halloweent! – mosolygott, majd adott egy-egy marék cukrot. – Te minek öltöztél? Könyvtáros néninek? – kérdezte. Hallatszott a hangján, hogy tényleg fogalma sincs róla, és hogy nem bántásból mondta, amit mondott, de Cassie a kelleténél kicsit hevesebben reagált.
    – Nem látod, hogy ügyvédnek öltöztem? Büntető jogi ügyvédnek – helyesbített. Na, hogy ezt a kifejezést honnan ismerte, azt még Damiennek sem volt világos.
    – Sajnálom, nem tudtam. Nagyon jó. És te... – kezdte, miközben felnézett Damienre.
    – Nem, még nem nőttem ki belőle – szólt unottan a fiú.
    – Azt akartam kérdezni, hogy minek öltöztél. De örülök neki, hogy ilyen fiatalnak érzed magad.
    – Ő Damon Salvatore – válaszolt Cassie Damien helyett. Ő bólintott, majd a lányra pillantott. Szép volt és csinos is, bár most nem a legjobb formáját mutatta. A haja kócos volt, a ruhája gyűrött, a szeme alatt húzódó karikák pedig hosszú ideje tartó álmatlanságot jelzett. Damien viszont ezt nem vette észre.
   – Aha. És megtudhatom, hogy van-e Elena Gilbert? – érdeklődött. A fiú a szemöldökét ráncolta. Ez meg miről beszél?
  – Ne fáradj, van – felelt ismét helyette Cassie. A lány kicsit csalódottan köszönt el tőlük. Továbbsétáltak.
  – Mégis mit jelent az, hogy van egy Elena... mit t'om én kim? – nézett le Cassie-re. A kislány fáradtan sóhajtott, mintha unná már a magyarázkodást.
   – Azt kérdezte van-e szerelmed.
   – Aha. Nem értem a lányokat – vonta le a következtetést Damien. Ezután hosszas, és meglehetősen érdekes beszélgetést folytattak a két nem hibáiról és arról, hogy melyik az érthetetlenebb. Természetesen Cassie nyert, korához képest remekül érvelt. A fiú nagyon büszke volt rá, különlegesként tekintett rá. Nagyon tájékozott, már-már zavaróan érett gondolkodású lány volt, de Damien örömére még mindig volt benne valami kislányos, és olykor a gyerekes viselkedés hibájába esett, szeretett játszani és gyakran foglalkozott olyan dolgokkal is, amivel a korosztálya.
   Az este nagy részét gyűjtögetéssel töltötték, aztán leültek a tévé elé. Miközben Damien megpróbált egy nem ijesztő, inkább kedves, de számára érdektelen halloweeni filmet keresni, addig Cassie átöltözött a hercegnős pizsamájába, és odahurcolta Damien takaróját a kanapéhoz. A cukrokat tálakba tették, és ezt majszolgatták, miközben a Disney Channel legújabb alkotásait bámulták. A fiú természetesen óvatosságra intette a kislányt, aki a szemét forgatva vette tudomásul a burkolt parancsot.
   Cassie nemsokára elaludt, a fejét Damien ölébe hajtotta, és kinyújtózott a kanapén. Betakargatta, majd néha meg-megsimította a puha hajat. A tévében semmi érdemlegeset nem adtak, a horrorfilmeket már mind látta, és egyébként is felébresztették és megijesztették volna Cassie-t, a többi pedig nem keltette fel az érdeklődését. Végül ő is elaludt.