18. Terepen

Sziasztok!
Kész lettem a következő résszel. Ennek  hosszúságát nehezen tudom meghatározni, ugyanis a karakterek számát nem ismerem, de nem hiszem, hogy ez is maratoni rész lenne. Ne haragudjatok, hogy folyton kések, de hétvégén Esztergomban voltam, ahol sokat írtam, csak nem erről, hanem az iskolaújságba. Tudom, egyéni szociális probléma, ahogy a tanárok mondják. Remélem tetszeni fog, jó olvasást! 

18. Terepen

  – Mi van? – kérdezte gorombán Lola, miközben lerúgta magáról a takarót. Sosem szeretett telefonálni, reggel különösen utálta, de az, hogy egy ilyen korai időpontban Damiennel kellett csevegnie egyenesen elviselhetetlen volt. 

  – Öltözz, sietnünk kell! – parancsolta Damien kemény hangon. Lola zavartan, álmosan pattant fel, majd kutatott pár ruhadarab után. Éppen ki akarta nyomni a mobilját, mikor elért az agyáig egy elég különös, de jelentéktelennek mondható részlet. 

  – Mégis honnan tudod, hogy nem vagyok felöltözve? – kérte számon Lola. 

  – A fáról pont belátni az ablakon – mondta Damien. Lola automatikusan hozzáképzelte a hanyag vállrándítást. Ő bólintott egyet, bár nem volt benne biztos, hogy a fiú ezt is látja. 

  Damien legalább egy fél órája a Tucker család kertjében található, vastag törzsű fán üldögélt. Az egyik lábát unottan lóbálta, a hátát a sötét színű kéregnek vetette. A széles ablakot egyetlen, fényáteresztő, és egyben átlátszó függöny fedte, ennek ellenére a fiú homályosan ugyan, de látta, ahogy a lány a telefonnal a kezében, ügyetlenkedve öltözködik. Szívesen letette volna, de annyira jól mulatott Lola bénázásán, hogy engedett a kísértésnek. 

  – Száz dolcsinál olcsóbb göncöt húzz, mert a terepen könnyen összekoszolhatod magad. A végén még kárba veszne az a sok pénz – gúnyolódott Damien, majd letette. Felegyenesedett, és ügyesen egyensúlyozva lépkedett a faágon, míg biztos nem lett abban, hogy meg tud majd kapaszkodni az erkélyben. 

  Lola felhúzta a kardigánja cipzárját, majd kimászott az ablakon. Felkészült arra, hogy a fáról Damien fog visszanézni rá, talán egy kaján vigyorral az arcán, de az meglepetésként érte, hogy a fiú ingadozva áll a meghajlott ágon. Nagyra nyílt szemekkel figyelte, ahogy felméri a helyzetet, majd elrugaszkodik. A fa és az erkély között kicsi volt a távolság, talán egy méternél is kevesebb, de Lola számára már ez is ijesztően nagynak tűnt. Ezzel szemben Damien teljesen kifejezéstelen arccal vitte véghez a műveletet, és húzta fel magát. Az erőlködés jelei egyedül a megfeszülő karizmokon látszódtak, amiket Lola egészen véletlenül pillantott meg, mikor a fiú segítségére sietett. Ő természetesen elutasította a gyenge lány gesztusát. 

  Lola azonnal megbánta, hogy egy kis időre elgyengült, és megengedte magának, hogy aggódjék a fiú miatt. Az ilyen nem érdemli meg azt, hogy felidegesítsem magam – döntötte el magában, majd fújt egyet, hogy kiengedje a felgyülemlő dühöt. Talán túlságosan is szívélyes mosollyal fordult a fiú felé, aki már az ablak túlsó oldalán álldogált. 

  – Mondanám, hogy örülök, hogy látlak, de nem szeretnék hazudni – szólt, majd ő is visszament a szobájába. Kissé különösen érezte magát. Tudta, hogy Damien járt már bent, az ő magánlakrészében, ahogy a testvérei gúnyolódtak rajta, de az a helyzet jóval másabb volt, mint ez. 

  – Akkor ne tedd – vágott vissza szokatlanul száraz hangon, majd még egyszer körbepillantott a helyiségben. Lola nem sok mindenen változtatott az elmúlt hónapokban, az egyetlen feltűnő különbség a most uralkodó rendetlenség volt. A gardróbajtó tárva-nyitva állt, így a fiú bepillanthatott a határtalan káosz birodalmába, ahol a ruhák többsége nem a polcon, hanem a padlón hevert. Damien látta azt a felettébb szórakoztató jelenetet, amikor Lola egy túlságosan magasan lévő pólót akart lehalászni, de nem sikerült, így egy halom cuccot leborított. 

  – Mehetünk? – kérdezte, és máris indult az erkély felé. 

  – Igen, de használhatjuk az ajtót is – ajánlotta Lola. Damien megrázta a fejét. 

  – Ez több okból is helytelen volna – felelte, de csak magában sorolta az okokat. Először is nagy hátrányt jelentene az, ha Lola apja felismerné őt, ennek következménye nem csak az esetleges lebukás lenne, hanem a munkája elvesztése is. A másik pedig inkább személyes jellegű probléma, méghozzá az, hogyha valaki meglátná Lola szobájából kisétálni, akkor azt könnyedén, szinte szükségszerűen félreértenék. Nem mintha az nem lenne elég gyanús és kétértelmű, hogy az erkélyéről mászik le, de remélte, hogy ez a lánynak eszébe sem jut. Lola vállat vont, majd kisétált az ajtaján. Másfél perc sem telt bele, mire mindketten kiértek az épületből, és a kapu előtt találkoztak. 

   – Kocsival megyünk – jelentette ki Damien, majd egy átlagos kinézetű, fekete járműhöz vezette Lolát. A lány beszállt az anyós ülésre. – Biztos, hogy ülhetsz elől? Nem akarok nézeteltérést egy zsaruval sem – vigyorodott el a fiú. 

  – Majd villantok egyet, és akkor nem lesz gond – mosolygott negédesen Lola, és a hatás kedvéért még kacsintott is. 

  – Mellet vagy bankkártyát? Mert az előbbiből, az utóbbival ellentétben, nem sok van. – Damien tekintete egy röpke másodpercig időzött Lola mellkasán,  éppen addig, míg megbizonyosodhatott róla, hogy igaza van. Talán egy pillanattal tovább... 

  – Majd tanácsot kérek Carától, hogy hol nagyobbíttathatnám meg – szólt epésen Lola. Tulajdonképpen a fiú egyáltalán nem sértette meg azzal, hogy a mellméretét kritizálta, de úgy érezte, muszáj visszavágnia. 

  – Őt hagyd ki ebből! – mordult rá Damien. A fiú dühösen pillantott Lolára, aki ebből könnyedén leszűrte, hogy túl messzire ment. Nem nagyon bánta, de egy kis gondolkodás után rájött, hogy munka előtt nem kéne összevesznie vele, ezért megpróbálta tréfával elütni a dolgot. 

  – Akkor te is őket – húzta fel az orrát szándékosan mesterkélten. 

  Damien óvatosan vezetett. Lola furcsamód biztonságban érezte magát mellette. Kerülő utakon mentek, a forgalmas utcákat kerülték. A lány eleinte azt hitte, hogy a dugó elkerülése végett, azonban később kiderült, hogy valóban arra vitte őket az útjuk. Eleinte Lola számára is ismerős környéken jártak, aztán a házak fokozatosan változtak, az utcák egyre kihaltabbak lettek. Átjutottak Bronxba. 

  Lola még sosem járt New York eme városrészében, de hallomás alapján negatív kép alakult ki benne. A legfrissebb statisztikák szerint Harlem után Bronx a város egyik legveszélyesebb területe, így Lola nem csak a pletykák alapján ítélt. Alapvetően nem tűnt elmaradottnak vagy lelakottnak, rossz hírnevét pedig egyértelműen a színes bőrű, illetve idegen ajkú lakosságtól kapta. A lány kicsit félt. 

  – Nem kell parázni. A szóbeszéddel ellentétben nem is olyan lepukkant környék ez, és nem bántják az ideérkezőket. Feltéve, ha azok nem adnak rá okot. – Damien kötelességének érezte megnyugtatni az ajkát harapdáló lányt. 

  – Egyébként hová megyünk most? – érdeklődött Lola. 

  – A házkutatás tegnap lezajlott, begyűjtöttek néhány adatot, és találtak néhány fontos információt. Grantnek igen sűrű a beosztása, a noteszában majdnem minden nap be van táblázva. Más csoportokat már ráállítottunk az ügyre. – Damiennek fogalma sem volt arról, hogy miért kezdi el mesélni az egész történetet. Talán azért, hogy megelőzze a felesleges és idegesítő kérdezősködést. – Találtunk egy címet. Ez egy raktárépület valahol erre. Mindjárt odaérünk. A holttestet holnap szállítják át hozzánk, ott a laborosok megvizsgálják, felboncolják majd. Azonnal szólnak, ha találnak valamit – magyarázta. Lola bólintott. 

  Pár perc telhetett el, mikor Damien leparkolt. Számtalan megrongált, elhanyagolt park és játszótér mellett mentek el, így Lola először azt hitte, hogy ez is ilyen, de valójában ez egy raktárépületet körbevevő, füvesített terület volt, amelyet lyukas kerítés zárt el a külvilágtól. A lány a homlokát ráncolta. Nem volt hozzászokva az ilyen raktárépületekhez, tudomása szerint helyspórolás miatt az ilyen céllal felhúzott helyek sokkal kisebbek voltak és egymás mellé tömörítették őket, de ez egyedül állt. 

  – Mi van odabent? – kérdezte. Damien megrántotta a vállát, igyekezett lazának látszani. A helyzet az, hogy az épület jelentőségéről semmi hasznos információt nem kapott, így semmi pontosat nem mondhatott. Ötletei persze voltak, de ezek csak valószínű feltevésekként éltek. Maga is kíváncsi és kissé riadt volt, de ehhez már hozzászokott. Izgatott volt, de nyugalmat erőltetett magára. Azt akarta, hogy Lola magabiztosnak és bátornak lássa, hogy megmutathassa ennek a gazdag csitrinek, hogy mennyivel többet ér nála. 

  Lolát semmi ilyenről nem kellett meggyőzni. Damient idegesítőnek, érthetetlennek és általánosan zavartnak látta, de annak a gondolata, hogy gyáva lenne, fel sem merült a lányban. Nemcsak bátornak, vakmerőnek képzelte a fiút, aki minden őrültségben benne van, aki nem mérlegeli a tettei kockázatát. 

  Damien a kesztyűtartóból elővette a tartalékfegyvert. A Központban nem helyeselték volna ezt a lépést, sőt, egyenesen tiltották volna, ő viszont igenis szükségesnek ítélte meg a dolgot. Ha vannak odabent, akkor egyértelműen túlerővel fognak szembesülni, az összecsapás pedig elkerülhetetlen lesz. Nem tudja majd megvédeni Lolát is, önmagát is. Bár cselekedhetne előírás szerint, akkor pedig tökéletes mentsége lenne arra, hogy miért hagyta meghalni. Az Enigma mindig is megértette az éles helyzetekben gyakorolt, sokszor akaratlan önzőséget, így Damien ellen semmiféle eljárás nem indulna. Egy pillanatig komolyan elgondolkodott ezen az eshetőségen, közben a fegyver markolatát simogatta, majd elvetette az ötletet. 

  – Tessék – nyújtotta Lola felé. A lány elvette, igaz, majdnem elejtette, ez látszott az ügyetlen kézmozdulaton, amellyel a térdére tette. Ez a fegyver sokkal súlyosabb volt, mint az, amelyiket az edzéseken használtak. 

  – Terepen ezzel dolgozunk, sokkal hatékonyabb. Nagyobbat ránt, vigyázz vele – oktatta gyorsan, aztán kicsatolta az övét. Miután mindketten kiszálltak az autóból, Damien egy megfelelően nagy lyukat keresett a kerítésen. Lola egyszerűen belökte a kaput. 

  – Ne röhögj! – szólt vészjósló hangon Damien az ujjával nyomatékosítva a szavait, de Lola éppen ennek köszönhetően halk nevetésben tört ki. Elégedett volt magával. 

  A raktárépülethez érve Damien utasította a lányt arra, hogy maradjon csendben és fedezze. Lola sosem tudta, hogy ez mit jelent, de megpróbálta azt tenni, amit a filmekben látott: kicsit lemaradva követte Damient miközben hol a háta mögé, hol maga elé nézett. Az ajtó nyitva volt, így belopóztak. Lola feltartotta fegyverrel lépett be az egy helyiségből álló raktárba. Készen állt arra, hogy támadjon, de a fiú szerint ez teljesen szükségtelen volt, óvatosan lenyomta Lola karját, aki ahelyett, hogy kivételesen engedelmeskedett volna, lerázta magáról Damien kezeit, de már változtatott a pózon. 

  Valóban értelmetlen volt mindenféle harci készület, ugyanis azok, akik a raktárban tartózkodtak, már nem küzdhettek. Ahogy Lola körbenézett, hat holttestet számolt össze. Azon nyomban falfehérré vált, a gyomra pedig felfordult. Ideges remegés tört rá. 

   – Itt meg mi történt? – kérdezte reszkető hangon. A padlót bámulta, csak néha nézett föl az előttük fekvő, mozdulatlan testekre. Lola megpróbált nyugodtnak tűnni, de az elé táruló, szörnyűséges látvány nem engedte. Feltűnően, zajosan lélegzett, ahogy megszólalt egy hiszti kezdete érződött ki a hangjából. Legalább is Damien így gondolta, de Lola csendben maradt, választ várt. A fiú gusztustalanul közömbös maradt a halottak láttán, saját magát is megbotránkoztatta az érdektelensége, de ennyi év tapasztalat után ő egy ilyen hétköznapi esetet szemlélve, nem volt képes olyan mély érzéseket produkálni, mint a lány. 

  – Meghaltak – suttogta. Nyugodtan beszélhetett volna normál erővel is, de úgy érezte, ez most így helyénvaló. Lola már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de végül inkább kirohant, majd kiadta magából az előző esti ételt. Damien értetlenül ment utána, majd fejcsóválva jegyezte fel, jogy mi történt. – Pedig még rothadásnak sem indultak  mondta csak úgy mellékesen. A lány magától undorodva fintorgott, majd száraz hangon így szólt:

  – Te sem, mégis hányingerem van tőled. – Damien nem kontrázott, helyette ismertette a helyzetet. 

  – Pisztollyal végeztek velük, hatékonyak voltak, többnyire a mellkast és a halántékot érte sérülés. Az indíték... egyelőre nem ismert. – Lola némi megvetéssel, és enyhe csodálattal figyelte a fiú kifejezéstelen, határozott beszámolóját. 

  Fülest kaptak, ugye?  kérdezte Lola, majd tétova mozdulatokkal elindult az épület felé. Damien megvárta, míg a lány elé ér, aztán követte. Jól megfontolta a választ.

  – Igen – bólintott. Ismét az ajtóban álltak, a tetemeket figyelték. A lány mély levegőt vett, majd közelebb lépett az egyik férfihoz. Éppen egy félig alvadt vértócsa közelében torpant meg, mikor meglátta az ember fején tátongó lyukat. Lehajolni készült, de Damien váratlan érintése megakadályozta a művelet végrehajtását.
  – Ne! Fogd össze a hajad, és vegyél fel kesztyűt, különben DNS nyomot hagysz magad után – magyarázta, majd az említett tárgyak közül egyet-egyet odanyújtott a lánynak. – Már a hányásodat is nehezen fogom kidumálni – tette hozzá. Lola felvonta a szemöldökét, miközben néhány rövid mozdulattal ártalmatlanná tette a haját. Az jutott eszébe, hogy ez alatt is otthagyhatott néhány szál hajat, de ezt inkább nem közölte Damiennel. A kesztyűt is felhúzta.
  Csupán laikusként vizsgálhatta a hullát, így az ő véleménye nem lehetett Damien segítségére, de a biológia iránti heves érdeklődése arra ösztönözze, hogy szemügyre vegye ezt a taszító esetet. A gyomrában a maradék víz és egy kis sav folytatott ádáz harcot, és csak annak köszönhette, hogy nem adott ki magából mindent, hogy a légzését egyenletessé tette, majd próbált nem arra gondolni, hogy egy valódi halottat tart a kezei közt.
  Damien elővett egy profi fényképezőgépet, majd megörökítette a raktár bizarr tartalmát. Szándékosan nem mozdította el, míg a fiú nem kattintott néhányat arrafelé is. Ezután a hátára fektette. Egyetlenegy, halálos lövés érte a fejet, amely nem hagyott maga után túl sok vért. Harminc éves lehetett, erős fizikumúnak és egészségesnek látszott. Az arca komor grimaszba ugrott, és örökre így maradt.
  A sírás kerülgette, de nem értette, miért. Nem ismerte a férfit, ráadásul biztosra vette, hogy törvénytelen dolgokban is benne volt a keze, így az irányában érzett sajnálata egyből rohamosan csökkenni kezdett, de nem tűnt el nyomtalanul. Hiába űzte ki újra és újra a fejéből a fájdalmas gondolatokat, azok újra visszatértek. Lehetett családja is, gyereke vagy felesége. Milyen érzés lehet a helyünkben lenni? Lola nem értette, hogy miért akar ebbe belegondolni, minek kínozza magát. Mennyivel könnyebb lenne, ha szakmai szemmel, mintegy tanulmányként tekintene az áldozatokra!
  – Szerinted miért tették? – kérdezte Lola. Damien megvonta a vállát. A lány fejében egy képtelennek tűnő ötlet jelent meg. Eszébe jutott, hogy az időhiány miatt történt meg a mészárlás, mert úgy gondolták, nem lennének képesek elmenekülni, így meg kellett halniuk. Lola nem volt jártas az alvilágban, de nem tartotta kizártnak, hogy ilyen könnyen feláldoznák az ilyesfajta jelentéktelen embereket, mint ők. Igaz, nem tudta azt sem, hogy mi volt a feladatuk, de a raktár berendezéséből ítélve, nem játszottak fontos szerepet a szervezet életében. Ez viszont nem látszott logikusnak. Ha felrobbantották volna az épületet, hatékonyabban eltűntetthették volna a nyomokat, de nem. Ők inkább idejöttek, lelőtték őket. Ez sokkal időigényesebb, így az elmélet alapjaiban megbukott. Mi van, ha...?
  – Damien – szólt halk hangon. Elgondolkodott azon, hogy helytálló-e a feltevése. Grant, és valószínűleg Karó is, uralkodó természet, nagyképűek, és szeretnek játszadozni másokkal, legalábbis Lola erre következtetett.
  – Igen? – kérdezte, miközben elővette a telefonját. Ránézett a lányra, és a szíve összeszorult a halálosan sápadt arc láttán. Fájdalmas tekintettel meredt a hullára, miközben megfontolta a következő szavakat.
  – Mi van, ha miattunk tették? – mondta ki, lassan, vontatottan, mintha még mindig bizonytalan volna azzal kapcsolatban, hogy megéri-e megtudakolni.
  – Tessék? – értetlenkedett Damien, miközben még mindig Lolát figyelte. Mit akar ebből kihozni? Kíváncsian várta a magyarázatot.
  – Nem személyes okok miatt– egészítette ki. –, hanem úgy összességében, az Enigmáért. Hogy az ügynököket bosszantsák, megmutassák a felsőbbrendűségüket. Ez nem lehetséges? – Lola úgy bámult Damienre, mint aki arra vár, hogy közöljék vele, hogy nem mond hülyeséget, főleg, mert így volt. A fiú megrágta a dolgot.
  – De. Erre viszont nincs bizonyítékunk, így egyelőre nem tehetünk semmit. Felhívom a helyszínelőket, aztán, ha megérkeztek, elmegyünk. – Máris tárcsázott, az említett csapat pedig nagyjából húsz perc múlva megjelent.
  Az autóút csendben telt. Nem az Enigmába mentek, mert Damien látta Lolán, hogy nagyon megrémítette a látogatás, nem hitte, hogy képes nyugodtan és tiszta fejjel dolgozni. Emlékezett arra, amikor ő találkozott először halottal.
  Másképp zajlott, mint ez az eset. Ő nem terepen látott először vérbe fagyott embert, hanem egy laborban, a hideg vasasztalon fekve, a mellkasán sötét, csúf varratokkal. Tizenöt éves volt, a csapatvezetője, mint sok minden másról is, a hullákkal való foglalkozásról is úgy gondolta, hogy olyan tevékenység, amelyet Damiennek a többi tanítvány előtt kell elkezdenie. Abba persze nem gondolt bele, hogy milyen maradandó nyomot hagy a fiú lelkében, hiszen az enigmások ilyen felesleges dolgokkal nem törődnek. Az egyéni érzések, hangulatok eltörpülnek a világ helyzete mellett.
  Damien is rosszul lett, pedig ő egy lemosdatott, már felboncolt, nyugalmi helyzetbe tett embert látott maga előtt, nem pedig egy mocskos, frissen elhunytat egy ilyen helyen. Nem baj – gondolta magában. – Legalább megtudja, milyen a valódi világ. De milyen is? Kegyetlen, tele felesleges erőszakkal, fájdalommal és csalódással. Éppen az ellenkezője az ő tökéletes életének. – Damien nem tudta volna megmondani, hogy mikor lett ilyen bölcs, és hogy a világnézete mikor vált ilyen keserűvé és negatívvá.
  Lola kiszállt a kocsiból, majd röviden búcsút vett a fiútól. Amint beért a szobájába, a csend szabad utat engedett a gondolatainak, amelyek többsége a halottakon járt. Sosem foglalkozott sokat a halállal és az elmúlással, talán, mert a helyzete nem kívánta meg. Most, hogy találkozott vele, még ha nem is a saját bőrén tapasztalta az élet rövidségét, nem tudta elengedni a gondolatot.
  Mi van, ha vele is ez történik? Ha egy óvatlan mozdulat miatt, egy rossz tett esetén, egyszerűen megölik? Csörgött a telefon. Egy ideig hagyta, hogy szóljon a zene, majd felvette.
  – Hallo – morogta, de amint meghallotta az ismerős hangot, rögtön visszajött a kedve.
  – Szia. Mi újság? Hallottam, hogy ma terepen voltál. – Edvin aggódva érdeklődött, Lola pedig igyekezett természetesen hangon megnyugtatni, bár nagyon jólesett neki a fiú idegeskedése, melynek fő oka, ő volt.
  – Semmi. Nem nagy dolog – vont vállat, bár tudta, hogy Edvin úgy sem látja.

  – Aha – szólt kétkedő hangon. A beszélgetés további része személyes dolgokról folyt, nem ejtettek szót sem az Enigmáról, sem a raktárról. Lola még elalvás előtt is látta lelki szemei előtt a véres, agyonlőtt áldozatokat a koszos épületben.